Egy nárcisztikus ember, amikor elveszíti azt, akin addig kiélhette a hajlamait, valójában nem a másikat siratja, hanem a kapaszkodót, ami nélkül szétesik.
Nem tudja megtartani önmagát. Olyan, mintha a szakadék szélén állna, és a mélyből saját félelmei üvöltenének felé. Ezért keres sietve pótlékot, egy új párt, egy gyermeket, egy barátot vagy bárkit, aki kitöltheti az űrt. Nem magát az embert szereti, hanem a funkciót, amit betölt az életében. Így számára az emberek cserélhetőek. Ez a felismerés a másik félnek pusztító lehet, úgy érezheti, hogy semmit sem számított a kapcsolat, ha ilyen gyorsan leváltják őt. Pedig épp ez a bizonyíték, hogy jobb, hogy véget ért, veszélyes együtt lenni olyannal, aki nem bírja el az egyedüllétet. Az ilyen ember sosem minket szeret, hanem azt, amit általa nyer.
A szakítás utáni fájdalom mégis kíméletlen, a pótolhatóság érzése maróan éget. De idővel lassan előbukkannak azok a részeink, amelyeket a kapcsolatban el kellett fojtanunk. Mert egy nárcisztikus mellett alig fér el bármi, ami nem az ő érdekeit szolgálja. Amikor kikerülünk ebből a présből, apránként visszatalálunk önmagunkhoz. Felszínre kerül, kik vagyunk, mire vágyunk, mit gondolunk, anélkül, hogy ítélkezne valaki.
És akkor már mindegy, hogy a nárcisztikus milyen hamar lépett tovább, vagy kit talált maga mellé. Ami számít, az a mi gyógyulásunk. Az, hogy megérezzük a levegőt a tüdőnkben, hogy újra szabadon döntünk, hogy van helye a szívünknek. Lassan felismerjük: ezek mindig is bennünk voltak. Csak a nárcisztikus ember állandó nyomása alatt elfeledkeztünk róluk. Visszatérni a saját ritmusunkhoz, gondolatainkhoz, önmagunkhoz, ez az igazi továbblépés. Tregova Anita