** A tanult, látott, ismételt tudatalatti minták… az ismeretlen vakfolt: a gyermekkor **
VAN, hogy feltűnik még egy ajtó előttünk, ami mögött ott áll az a gyermek, aki egykor voltál.
Akit szerettek, de valami hiányt mégis érez felnőttként. Akit elfogadtak, de mintha feltételeket szabtak volna és ez az érzés belengi az egész életed. Aki a gyermeki teremtő energiáinak nagy részét arra fordította, hogy érzékeny kis radarként, letapogassa mások kimondott vagy kimondatlan szükségleteit, elvárásait.
És amit tudattalan teherként, akaratlanul és önként cipelsz felnőttként, mint egy láthatatlan zsákot, tele kövekkel a hátadon: mintha a te határaid, igényeid nem lennének fontosak, már magadnak sem, mintha eltűntek volna. Megdöbbentő és sokkoló lehet a felismerés: mások mögé helyezed magad? KI az, aki vár… mindig vár, még vár… a kicsi ÉNed az. Engedd be azon ajtón. Nyiss az elfojtott érzéseid felé. Mielőtt az empátiád, a kitartásod, a rugalmas vagy elmosódó határaid önfeladássá válnak.
“De hiszen megerősödtél benne!” – hallod minduntalan. ÉS bárcsak máshogy lehetett volna erősödni. “Én nem erős akartam lenni gyerekként, hanem biztonságban érezni magam!”
Egy olyan történetet cipelsz, aminek nem te írtad az elejét. A feldolgozatlan trauma nem tűnik el, csak “gazdát cserél”. Egy veszteség, egy szégyen és rettegés amiről a családban soha senki nem beszélt, tovább él. Félszavakban, hallgatásokban, mimikában, nevelésben, megmagyarázhatatlan félelmekben, mozdulatokban adódik át azoknak, öntudatlanul, akaratlanul, akiket szeretünk, a gyerekeinknek. Amit nem adsz “vissza”, azt továbbadod.
Szeretni csak szabadon lehet.
