Minden fájdalom és minden kín, amit nem értünk meg, nem dolgozunk fel, nem gyászolunk el, az velünk marad örökre. " ... és nagyon fontos: a fájdalmam senki más nem bírálhatja felül. Azt én tudom, csak én, mennyire fájhat.
Temetni az illúzióimat, a reményeimet, az maga a szabadság. A hiány, a csalódás, a veszteség új embert csinál belőled. Összeroppant. Kicsire. Még kisebbre. És ez normális. Mert lehántja rólunk a felesleges tipródást, sóvárgást, kisírjuk vagy kiordítjuk, de többé nem vádoljuk magunkat. Nem fordulunk a bosszú felé, hanem magunkat kezdjük el tanulni. 
Nem takargatni a sebeinket tovább. Amik nem is most kezdődtek, hanem a múltban, megkövesedett tévhiteinkben gyökereznek: a szeretetért nem kell megdolgozni, nem kell kiérdemelni, nem kell bizonygatni, hogy én vagyok a lélektársad, az ikerlángod, láss már meg. Ilyenkor a 3 éves kislány vagyok, 30 éves testben... ugyanazt az érzést keresem, amire gyerekként mindig vágytam... magammal harcolok. Magam mentem.Már látod magad, és megérted, akkor is szerethető vagy, ha nem az ő gondolataikat cipeled. Nem az ő érzéseit veszed magadra. Ott vannak a tieid is. Érzések. Igaz, nagyon bizonytalanok, visszahúzók. Naná, hisz emberből vagy: sebezhető és szerethető, fáj az élet, ezért elnyomod ezt az érzést. IS. És még mennyit.
DE... Tisztábban látsz és érzel...
Mert...Beszélgetni kezdesz. Letapogatni a külvilágod.
Megismerni magad és látni másokat.
A felismerés fájdalma, az elegem van érzés, a dafke, a csakazértis fog elindítani.
"Élni való minden élet,
Csak magadhoz hű maradj.
Veszteség nem érhet téged,
Ha az leszel, aki vagy."
J. W. Goethe
Márti**
semmi ágán ül a szívem - a bennem élő gyermek
A mostani beszélgetések margójára, szeretettel: Rédling Márti**