Sokan vagyunk, akik fekete bárányként átlátják és látják az igazat, ki is merik mondani, merik is érezni a fájdalmat és ezzel megszakítani az abúzusláncot, a generáció szenvedésprogramot, csak azzal, hogy felismerik... nem kell így lennie.
Különösen nehéz lehet ez akkor, amikor ő az első, aki meg meri törni a mintát. Meg lehet szakítani a kört. Letenni a túlzott felelősségvállalást, és visszaadni annak vagy oda, ahová tartozik. A más szégyenét többet nem kell cipelnem. Cipelje az, akik okozta. Amit nem adunk visszafelé, azt továbbadjuk azoknak, akik szeretnek minket, akiket szeretünk. A vér nem kötelez, a vér nem tesz családdá. A család és az otthon az, ahol elfogadnak. És az én családom fontosabb lesz, mint az a család, ahonnan jöttem. Ez egyszerű tény. Csak nehéz elfogadni, hogy nem tartozunk többel, mint amit eddig is, önként és önzetlenül adtunk, és csak a gyermekeinknek tartozunk azzal, hogy szembenézek ezekkel az fájdalmas, önbüntető sémákkal. Az elengedés valójában függetlenedés. Érzelmi leválás. Az elengedés valójában gyászfolyamat. Minden elfojtott érzést szükséges megértenünk. Ez az egész egy folyamat. És mint ilyen, abban segít, hogy rálássunk, mi mit cipelünk ezekből és mit kell kivennünk a zsákunkból. Jó eredményeink vannak, megdöbbentő, zavarba ejtő és elgondolkodtató az érzelmi gyógyulási folyamat maga.
