Szavaim csendesek, már rég nem
neki üzennek. Emlékek csak,
útvesztők és mérföldkövek.
Halkak, esetlegesek, révetegek.
Csöndben teszek-veszek, közben figyelek.
Forr a víz, kávét, cukrot keresek.
Nézem a virágom. Lesem minden reggel,
mennyit nőtt vagy aludt az éjjel.
Kezembe méz kerül, talán ezzel édesítsem
a kávém és a reggeli csendem. Legyen könyv is?
A kék könyvről tűnődöm. El kellene kezdenem.
Most itt az ideje. Tere van. Ideje. Tere.
Jól esik kibújni a hétköznapokból.
A papucsból. A zokniból. A falakból.
A homok sima, mégis érdes. A kő hűvös, éles,
Tisztán látom bajom, nagyon, hagyom.
Egy hang bennem megszólal, azt mondja:
ne törődj most kicsit semmivel.
Tedd csak azt, amihez kedved van.
Hát persze. De mit, miért és hogyan?
Megáll az ész. Tán ezért az egész.
Az elme pörög, kattog mindhiába:
még ami maradt, ami van, azt se látja.
Csak adná föl: helye lenne a fénynek.
A kávé forró, a homok hűvös. Mégis nagyon éget.
Tedd meg, amitől a legjobban félsz. Félek.
Eközben a testem jelez: hello, szorítod a kezed.
Énekelni kezdek. Zenét keresek. Csendem leszek.
Rédling Márti**
2022.
