Limerencia - Szerelmesnek lenni a szerelembe - azonnali és végtelen, sóvárgó vágyat táplálni valaki iránt, és remélem, hogy ő is majd... mert nem akarok szorongani! Lebegni, repülni vágyom, bármi áron!
"Ó, én felismerem a nárcizmust!" Aztán újból benézzük, alulválasztunk. Aztán megint. De miért?
Gyökereink: Az érzelmi elhanyagolás
- Amikor eltűnik a tér, mert a sebezhető, áldozati mintát mutató szülő kitölti ezt és jobb az, ha a szükségleteimről megfeledkezem.
- Természetes drámában élni, parentifikáltan elfojtani az érzéseim, mert nincs kinek átadnom, aki megtartja ezeket.
Quicksand - Futóhomok érzések, benyel a fájdalom, elnyomom őket, hogy enyhítsem a szorongást, el akarom tüntetni ezeket, ha anya nem validálja, nem vigasztal meg, nem marad mellettem, nem tanítja meg nekem, hogyan oldjam meg ezt a félelmem. Nincs megtartó erő, támasz, egy tenyér, ahová belehelyezhetem magam, és a szorongás marad. Szimpla jóindulatból is tönkremehet az önbizalmam. Nem érzem az erőm. Eltűnik a létezés érvényessége, tagadom, amit érzek, mert magányt teremt és menekülök lélekben, messze, még messzebb.
Következménye, hatása felnőttként: érzelmileg elérhetetlen párkapcsolatot kergetek, űzök. Ha már valaki rám mosolyog, kicsit többet rám figyel, visszatükröz, megért - már azt gondolom, hogy Ő egy lelkitárs!
Jön a limerencia, a sóvárgás, és várjuk, hogy megmentsen minket valaki, vagy pont fordítva, majd mi megmentjük a másikat. Megfelelési vágyunk, hogy szeressenek, hogy szerethessünk, megfojt nemcsak engem, de a másikat is.
Az anyasebet lehet mentegetni, kimagyarázni, de attól a belső gyermek bennünk szenved. A kifogásokat, felmentéseket kezelni kell. Mert beragadunk FELNŐTTKÉNT olyan párkapcsolatokba, baráti és munkakapcsolatokba, ahol a sebezhetőségünkkel visszaélnek, és mi még hálásak is leszünk, hisz társfüggőségünk alapja: ha a falba ütsz, azt is bekeretezem.
Ha csak a harag, csak a hibáztatás tölti ki a teret, az nem reális. Attól még szeretem őt. Hálás is vagyok. De rettegek és ijesztő ez a helyzet. Ambivalens. Elkezdem magamat megkérdőjelezni.
Keresni kezdem, ki is vagyok... külső, más viszonyulásokat vizsgálok... beszélgetek, meg akarom találni magam.
Mert miért vonzom be újra és újra ugyanazt a típust? Nem KELL kényszeresen megfelelni, túlalkalmazkodni egy csepp szeretetért. LEHET, de nem kell. Ez csak a régi, önszabotáló séma, ami öntudatlanul irányítja választásaid, reakcióid. És... ez megtörhető.
Szeretettel: Márti**
A mostani haladó önismereti beszélgetések margójára
