Ha nem érted a csendem, vajon megérted-e a hangomat?
Amikor meghal benned valami – Gyászolsz. Öntudatlanul is sötét színekben jársz. Minden napot újraélsz. Nélküle. Fogalmad sincs, hol ér véget ő benned és hol kezdődsz te.
Az elengedés lépcsőjén ülök, az első fokon, amikor tagadom, hogy ez velem megtörténhet, nem hiszem el, elutasítom, hogy akit szeretek, nem lesz mindig velem, Amikor szétvet a méreg, mindenkit hibáztatok, majd elönt a szomorúság, és csak magamat hibáztatom, és jön a félelem, ki is vagyok az illúzióim nélkül, szabadulhatok-e az elvárásaim fogságából. Igen, minden elmúlik. Ez is. Magam mentem, nem temethetem. Búcsúszóként: köszönöm. Kevesebb lettem? Talán inkább több. Megtudtam valamit magamról. Levehetem a fekete szemüvegem, hisz a rózsaszín sem segített.
Néha a zuhanórepülés az egyetlen, ami megtanít repülni. A zuhanórepülés megmutatja a dolgok valós oldalát. Ezt mondtam magamnak: Csak ne ragadj be. Menj. Öltözz fel. Moss fogat. Egyél. Csinálj rutint magadnak, az most segít. Csak állj meg, amikor úgy érzed. Csak figyelj most, magadra. Amit teremtettél. Amire nem figyeltél. Másik világba lépek.
Elolvad, szétfolyik, eltűnik, megáll az idő. A hétköznapok “muszáj”-a, a fájdalom, a félelem megszégyenülve menekül, s a zuhany alatt állva érzem, ahogy a víz lemossa rólam az életet, hogy … meglássak egy másikat. Ami mindig is bennem volt, de gondosan rejtve. Ilyenkor minden jó és rossz a lefolyón keresztül a semmibe veszik. Ebben a pillanatban azt érzem, szabad vagyok.
Új világ, pőre világ marad.
Aztán kisüt a nap.
Tüskéim csak ámulnak.
Ráncaim, láncaim kisimultak.
Márti**
Innen indultam. S ha visszanézek, csakis azért teszem, hogy tudjam, mennyi minden megváltozott, mennyi mindent elértem, azóta.
– Mi van, ha leesek?
– Mi van, ha repülsz?
Elfogadás vagy elengedés?
Gyere beszélgetni! Keress, hívj, írj bátran:
Rédling Márta
Forródrót: 30/444-88-91
