Amikor szeretem magam, az néha olyan,
mint amikor az álmaimat feloldom
egy fióknyi tengerben, felhőben, hagyom,
hogy csendben heggyé növekedjenek,
tengerré és felhővé váljanak, egybefonódjanak,
hogy végre a haragom, bánatom
csillapodtával külön életre keljenek.
Néha szeretni magam olyan, mintha
egy romos kövön ülnék naphosszat
és mégsem bánnám már, hogy azokat
a köveket valakik hozzám vágták,
azonban várat építek, belőlük, újat.
És az új váram már szellős, nemcsak
kapaszkodó vagy védelem és nemcsak
börtön egyben, hanem a szelíd szabad
élet lakik benne, már nem engedve be
többet olyat, aki eddig csak a karom akarta
a lelket nem, csak a szépet belőlem,
az odaadást, a érzéseket meg nem,
Néha szeretni magam olyan, mintha
már érezném, megérezném, egy pillanat alatt
ki is az, akit a titkaimba beengedek,
s a pillanat hevében megszerethetek.
Márti**
