Mostanában különösen sok szó esik a mintakövetésről, arról, hogy akinek traumatizált gyerekkora volt, nagyobb eséllyel fogja ő is traumatizálni a körülötte élőket vagy a saját gyerekeit. Ez egyrészt elég erős általánosítás, mert a traumatizált gyerekkor túlélői gyakran válnak olyan emberré – akár áldozattá –, aki a légynek sem tud ártani. Másrészt jóval kevesebbet hallani arról, hogy a traumákat nem csak bántással lehet továbbadni. Hogy a gyerekek gyakran átveszik a szüleik szorongását és cipelik a traumáikat, anélkül, hogy bárki bántotta volna őket.
Képzeljük el, hogy egy szülő kézen fogva sétál a gyerekével. A szülőben zsigeri félelem van az egyenruhás embertől vagy a sziréna hangjától vagy a nagy kutyáktól vagy a magasságtól vagy bármi mástól. Abban a pillanatban, amikor a szülő szembe találja magát félelme tárgyával, megváltozik a viselkedése. Gyorsabban veszi a levegőt, a szíve hevesebben ver, a tekintetében rémület van, lassul vagy gyorsul a járásának a tempója, viselkedése kapkodósabb, zavartabb, a gyerek kezét pedig sokkal szorosabban fogja, mint percekkel korábban. A gyerek tűpontos radarjával azonnal érzékeli a jelenetből, hogy veszély van. Így ő is megtanulja, hogy ha szirénát hall vagy ha egy nagy kutya közeledik, akkor félni kell, mert az veszélyes. Ha a szülő, aki orvoshoz viszi, retteg az orvosoktól, a tűtől, akkor a gyerek is azt tanulja meg, hogy a doktor bácsi veszélyes és a rendelőben rettegni kell.
Senki nem bántott senkit, a szülő nem hibázott, nem tett semmi ártalmasat, mégis a félelem átszivárog a gyermekbe, és megszületik a közös félelem. A gyerek pont ugyanúgy fog félni a szülő félelmének tárgyától, mint a szülő maga.
Nagyon fontos tudnunk, hogy mivel előzhetjük meg az ilyen szorongás-átadást, mit tehetünk azért, hogy ne terheljük gyermekeinket a saját rossz érzéseinkkel. Rengeteget számít, hogy ezekben a helyzetekben beszélünk-e a félelemről, elmagyarázzuk-e a viselkedésünk hátterét, a félelem okát. Ha ezt nem tesszük meg, akkor gyermekünk csak úgy tudja kódolni magában a helyzetet, hogy félni kell, mert veszélyhelyzet van. Ha viszont magyarázatot adunk a magatartásunk megváltozására, mindjárt másképp néz ki a helyzet. Például elmondhatjuk, hogy azért ijedünk meg, ha szirénázást hallunk, mert a gyerekkorunkban egyszer elvitte az apukánkat a mentő. Vagy azért reszketünk az orvosi vizsgálattól, mert egészen pici gyerekként többször is megműtöttek. „Ezért ne lepődj meg, ha ilyen helyzetekben megváltozik a viselkedésem. Ez nem azt jelenti, hogy bármi baj van, csupán azt, hogy egy rossz emlék jut eszembe” – mondhatjuk a gyereknek, mondandónkat úgy alakítva, hogy az az életkorához illő legyen.
Sajnos sokan vannak, akiknek olyan súlyos a traumatizáltsága, hogy rengeteg inger be tudja kapcsolni a vészjelzőt, mert rengeteg ingerhez társult valamilyen traumájuk. Akiket gyermekkorukban családon belüli erőszak ért vagy felnőttkorukban bántalmaztak, náluk az ilyenkor kialakuló hiperérzékenység miatt a vészreakciót kiváltó triggerek egészen sokfélék lehetnek.
Ahhoz, hogy ne adjuk tovább a saját félelmeinket a következő generációnak, a legeslegfontosabb, hogy őszintén beszéljünk. Mindig a gyerek életkorának, érettségének megfelelő szinten, ne sokkolva, hanem tárgyilagosan. Mert amennyiben elmagyarázzuk neki a viselkedésünk, a félelmeink okát, úgy az már nem egy közös félelem lesz, és így nem válik az ő félelmévé. Le tudja választani saját magáról, és nem telepedik meg a lelkében, nem uralja az érzelmeit.
A kimondott traumák, a kimondott félelmek nem terjednek tovább. Megállnak annál az embernél, aki a traumát elszenvedte, és nem csordogálnak át a gyerekei tudattalanjába. A magyarázattal a gyerekeknek érthetővé, megemészthetővé válik.
Ami érthető és megemészthető, az már nem traumatikus. Ami érthető, amiről lehet beszélni, az már kezelhető egy gyerek számára. Ami kezelhető, az már nem traumatikus.
A trauma általában éppen az őt körülvevő csendtől, titoktól, tabutól lesz igazán trauma – ez az, ami felemészti és megbetegíti a lelket, és elszigetel.
Amiről lehet beszélni, az már nem betegíti a lelket.
Természetesen csak akkor tudunk beszélni a félelmeinkről, ha azok tudatosítva vannak, ha legalább mi értjük azoknak kiváltó okait, és a saját reakcióinkat. Ha a szülő sem érti, miért törnek rá időnként félelmek, ha nem látja a traumái és azok következményei közötti összefüggéseket, ha saját magának sem tudja megmagyarázni bizonyos helyzetekre adott vészreakcióit, akkor nem tud a gyereknek sem megnyugtató reakciót adni. Az a szülő, aki traumatizált volt, akár gyerekkorában, akár felnőttként, a legnagyobb ajándékot azzal adja a gyerekének, ha megpróbálja begyógyítani a sebeit, vagy segítséget kér azok gyógyításához. A tudatosított és kimondott félelmek, a feldolgozott traumák, a begyógyított sebek teszik lehetővé, hogy a trauma megálljon, és annak mérgező hatása ne csordogáljon tovább a következő generációra.
(Családunk öröksége - Sebestyén Eszter )
Nyáron indulunk: Belső szülő - belső gyermek - önismereti egyéni személyes vagy online mentorprogram, haladni vágyóknak.
Itt tudsz további infirmációt és időpontot kérni:
Rédling Márta
30/444-88-91
