Volt egy életem, ahol azt hittem boldog vagyok.
Ahol szerettek. Ahol én szerethettem. Mindenem megvolt, mégis vége lett. A keddi napok az újjászületés napjai számomra, ahol csak egy dologra ébredtem rá. Csak az lehet boldog, aki tud nevetni magán akkor, amikor sírni tud csak. 15 év és csak most tudtam kidobni a gyászruhákat. Sírni tudni kell. Aki menni akar, segíteni kell neki csomagolni. Aki nem tud elengedni, megkeményedik, és kérges lesz, kiszárad, mint a fa a tó partján, holott ott az éltető víz, mégsem mártózhat meg benne, mert amiatt a sok meg nem élt könny miatt soha nem lesz képes mozdulni, fa marad, megáll, nem tud majd megint szeretni, adni és a másik zsákját, a múlt kövét a válláról végre letenni. Ha csukva marad a szemünk, az jó. Sokáig jó. Néha csak álmodni lehet. Ez az oxigénmaszk, amit ilyenkor élsz meg. Hogyan éled túl a napokat, az órákat, a kegyetlen perceket, hogy ne legyél még vacakabbul?
Aki ebben van épp, az csendben van. Képtelen meglátni az örömöt, nem tud elképzelni egy szebb napot, mert nem tudja, hogy van remény. Jönnek a könyvek. Az írások, mások hogyan gyorsítanak. Miért kell lassítsak. Emberek, élő beszélgetések arról, ki hogyan és mit kezd az új életével, mert mások élete függ tőle. A gyerekeié. A diákjaié. Az anyukájáé. Kell egy külső szem, ami nálam a nővérem volt anno, hogy miért nem mondta el? Kell valaki aki kibillent, hogy miért történt így. Aki szétszed és összerak.
Kell rengeteg beszélgetés, ami benned valamit végre felerősít és keresni kezdesz. Egy oldal, ami talán elmondja neked: te most ezt éled meg. Ez eddig fog tartani. És minden, amit hiszel, igaz lesz. És fordítva. Minden benned dől el. Az ember mindig oda megy önkéntelenül, ahol valahol jól érzi magát. De a boldogság különös dolog. Mindenki mástól lesz az. És erre rálelni csakis a veszteségeink után tudunk. Amit ez kihoz belőlünk, na ez az önismeret. Nem a könyvek, vagy a tükör. Ahogy megszületsz és a halál, ezerszer is. Mikor egyikben sincs méltóság. Talán a kettő között, talán ott van végre. Ott adhatok magamnak méltóságot, szerethetem magam is, megbocsáthatok magamnak is, tisztábban gondolkozhatok másokról is, jobban odafigyelhetnék másra és magamra is, mert két kezem van. Egyikkel azt ölelem, akit szeretek, másikkal magamnak is adok. A gyerekem két kézzel kell ölelnem. Ezért fontos, hogy magamnak is adjak. És hogy Feldmár András találó és döbbenetesen ébresztő szavai minden nap ott lebegjenek előttem: "Nem az az igazi kérdés, mi van a halál után, hanem az, van-e élet a halál előtt." Igyekszem. Hol a belső gyermekem gyógyítom kreatív írással, így kíméletes vagyok a lelkemmel, hol a gondolataim szanálom, de azt kíméletlenül coachinggal. Azt kell csinálnom, amit nem tudok nem megtenni. Kapcsolat-őr a szakmám. Tolmács, mit mond az egyik és hogy érti a másik. Mert ez vagyok én. Ha tetszik nekem, ha nem. Nem másnak! Nekem.
Szeretek írni. Merek sírni. Muszáj írni és kell beszélgetni. Nem beszélni, hanem beszélgetni! 🙂
A visszajelzések fontosak! Tedd te is többször, mondd el többször, ami tetszik, ami jól esik, ami mosolyra késztet. Mondd többször, de nem a szeretlek szót, hanem hogy jól nézel ki, ez csodásan áll, ez kellemes illatú, ez kiemeli a szemed, ez igazán te vagy, ez tetszik, hiányoztál, mindig örülök, amikor...,
... Annak, akit szeretsz. Magadat ki ne hagyd. Hisz már érzed, ebben semmi önző nincs. Gondoskodj magadról, hogy jól bánj másokkal. 🙂
Rédling Márti**
