Ha az egyik fél sok igazságtalanságot élt meg gyerekkorában, ahol nem volt tere, kompetenciája és lehetősége tenni ellene – a kontrollálhatatlan helyzetekre, bántásra egyfajta túlkompenzálással reagált, nem mutatta ki a sérülékenységét, mert akkor gyengének látszott volna, és úgy talán még több bántásban lett volna része.
A másik fél talán szintén sok igazságtalanságot élt meg, és egyéb fájdalmas eseményeket, de ő nem túlkompenzálással, hanem alárendelődéssel reagált: igyekezett jó gyerek lenni. Így próbált minél kevesebb nehézséget okozni a számára fontos másikaknak, ezáltal talán a saját helyzetét is könnyíteni, kevesebb konfliktust megélni. Ettől azonban szomorúvá vált, hiszen senki nem hallotta meg, mennyi törődésre, szeretetre lett volna szüksége.
Az egyik fél dühe az igazságtalanságra adott jogos belső válasz. A másik fél szomorúsága pedig a sebezhető gyermeki részünk elhagyatottságra, hiányhelyzetekre adott érzelmi reakciója.
Na most, ez a két ember találkozik egy párkapcsolatban, ahova a felnőtt létükbe is viszik tovább a gyerekkori megküzdési mechanizmusaikat. És a felnőtt élet is hoz igazságtalanságokat, veszteségeket, csalódásokat, így az egyik egyre dühösebb, a másik egyre szomorúbb, és mivel nem kapják meg a szükségleteikre a megfelelő választ, még inkább dühös, és még inkább szomorú lesz a két fél.
A párkapcsolatokban konfliktust okozhat, ha a két fontos szükséglet, a kapcsolat úgynevezett két „lába”: a kapcsolati-kötődési szükséglet, valamint az autonómia-önmegvalósítás szükséglete nincs egyensúlyban, és csak az egyik vagy a másik van az egyén életében. Fontos lenne, hogy ezek hiánya kapcsán megélt nehéz alapérzelmek, a szomorúság és a düh is megjelenhessen egy emberen belül is – mert mindkettőnek nagyon fontos szerepe van a kapcsolat és az egyén fejlődésének párhuzamos fejlődésében és mélyülésében.
Mi lehet a megoldás? E. Roediger 2 láb modellje szerint az, ha az egyik fél elkezdi megengedni magának a megfelelő keretek között tartott dühöt, hiszen az igazságtalanságokra ez az adekvát válasz. A másik pedig megengedi magának, hogy a dühe mögött rejtőző sebezhető gyerek is szót kapjon, mert kapcsolódni csak azzal a részünkkel lehet, aki a valódi szükségleteket meg tudja mutatni. Általában mindkettejüknek nehéz ez az újfajta mechanizmus, így sok türelemre, és a magunk, valamint a másik iránti elköteleződére van szükség - így létrejöhet egy egészségesebb kapcsolódás. Amennyiben csak az egyik fél teszi bele a munkát a párkapcsolatba, akkor elbillen az egyensúly és habár talán fenntartható marad, de sok áldozat és boldogtalanság árán.
Vágyi Petra: Sémáink párban c. könyve nyomán
