Ez nem vers, csak tartalom
szökik a sallang, olvasom:
Számtalanszor megkérdeztem magamtól,
hogyan jutottunk idáig,
miért kerültünk ebbe a helyzetbe
ahol a remény már csak pislákol
sőt, keményen, kevélyen beint, megint
Majd azt is megkérdeztem magamtól,
vajon hogyan ismerhettem ennyire
félre egy embert, vagy az összeset?
hisz mindig ugyanolyan volt
akárhányszor kezdtem újba
Akkor még kerestem a választ,
és nagyon hülyén(ek) éreztem magam,
néha nekem lett elegem és
aztán engem hagytak el, örökre,
magányos gyermekként, elveszve,
bénultan néztem a semmibe, végtelenül
félek, hogy fájni fog, amit ott találok,
és megint egyedül, csak magam leszek.
éhséggel a szívemben, szorongón, sóvárgón
hányszor néztek hülyének engem...
gyógyulni kellene ebből a rèmálomból...
vágytam tudni a miértet,
miért maradok, miért vonzom
ki vagyok én, most
amikor már van magamra idő
de nem tudok ezzel mit kezdeni
Pedig már csak előre szeretnék nézni ...ès
valahogy, ha fáj, ha nem, de lezárni
mert a másik nem teszi meg.
Lebegtet, feloldoz, aztán eltűnik,
megfagyaszt
Most már csak szeretném
leengedni a falat
amit határként építettem
magam köré, hogy többé
meg ne bánthassanak.
Már tudom.
A morzsák, amikkel beérem,
mint szomjas, éhes kisveréb,
vagy épp vérebként veszem el a jussom.
Tök mindegy. Van neve is ennek a rémnek.
Traumakötés.
Félek elengedni
félem az újat
nem hiszek a jóban
várom a holdat
Csak írok és hallgatok
Magamra maradok.
Ordít a csend, de
a szakítás fájdalma
értelmet kap.
Már látom, hol alkudtam meg.
Hol értem be kevesebbel,
mint amennyit érdemeltem
És többé nem teszek így
Többé nem ural ez engem.
Lapoztam a könyvben.
*
Várunk.
Sokan vagyunk.
Nem a te hibád, ez nem te vagy!
A szabadság ott van a szívünkben
A vágy, az illat, az íz, mind-mind a mienk
Már csak hinni kell, hogy van
másik, új út az önmarcangolás helyett.
Még akkor is, ha járatlan.
Még akkor is, ha mi csináljuk
elsőnek a vérvonalban. Most.
