[NAPom voltál, holdad lettem]
A legnehezebb azt elhinni, hogy a spiritualitás vagy a szeretet nevében manipulálnak, és történnek a lelki, érzelmi bántalmazások.
Kísérlek, maradok, olyan erő köt hozzád, mint a drog, leszokni nem tudok. Elengedés? Ugyan. Eszedbe sem jut. Csak a türelmes várakozás, ami könnyen kiderül, hogy vesztegelés, idő vesztés csupán valahol, ahol nem vesznek komolyan, nincs szereped, nem kellesz eléggé. Holott a méltóságod tűnik el, napról napra. A nő vagy FÉRFI szerep a ködbeveszett ígéretekkel és a reménnyel együtt tűnik el, nyeli el egy feneketlen vödör. Rossz helyre öntöd a szereteted, a türelmed, a lojalitásod, a kitartásod.
A hiány emészt, nem a kihívás már, ami csak emelt: a MI. Az, hogy lesz az ÉN+TE = MI.
Talán még hajt a gyermeki románckép, ki ne keresné álmai hercegét, ki ne álmodna élete istenNŐjéről... és az egész folyamat vége a poszt romantikus stressz, hányódás egy önbecsülés nélküli álomvilágban, traumatizált párhuzamos dimenzióban.
A legnehezebb azt elhinni, hogy a spiritualitás vagy a szeretet nevében manipulálnak, és történnek a bántalmazások.
Tudom, azt hallod, ugyan, miért nem mentél el? Minek maradtál, ha bántották? Miért tartottál ki amellett, aki nem tisztel?
A legtöbben azt válaszolják erre a kérdésemre:
- Miért maradsz?
- Mert nem tudtam, hogy bántalmaznak. (Nekem ez az ismerős, mint szeretet?)
Nem a pofonnál kezdődik a bántalmazás, és sokáig el sem hiszed, hogy ez veled történik meg. Valamivel mindig lehet triggerelni, hibáztatni, okolni téged, ami sokkban és sakkban tart.
És a vége az, hogy megkérdőjelezed magad. Hogy elhiszed, hogy tényleg veled van a baj. És ha már ebben a fázisban vagy:
Se gondolkozni, se mozdulni nem marad erőd. Már a dühöd, a bánatod is elhagy. Már semmit sem érzel, üres, belefáradt, kilátástalan, bizonytalan, reményvesztett, halott ügy az egész.
De te nem tudsz elengedni. Hisz szereted. Hisz az anyád, az apád, a testvéred, a férjed, a feleséged.
Az apokalipszis lovasai:
A bizonytalanság, a tehetetlenség, az irányvesztés, a kognitív disszonancia egyértelmű jele annak, hogy kiút nélkülinek, reménytelennek látja az ember a helyzetet. És egyszer csak megint rád ömlik, de inkább rád omlik az összes érzés, amibe belerokkansz:
Ha fogy a levegő, mozdulni kell, a gödör aljáról, ahova temetted az érzéseid, és ahová szép lassan, módszeresen belemanipuláltak, hisz puha lepedővel ásták meg mélyebbre a gödrödet. amikor nem figyelsz semmi másra, mint a fájdalmadra, a hiányra, megint elnyomod az "igényeid", a szükségleteid, mert itt már semmi sem változik, elhatalmasodik rajtad a szorongás, a tagadás. Erőt vesz az alkudozás, a "mit csináltam rosszul, a bennem van a hiba, én nem vagyok elég, én nem vagyok elég jó" érzés és ez hibernál téged.
Benntart abban a mélyfekete gödörben, amit a könnyeidből építettél, ahol a mosoly már csak hálni jár, mint beléd a lélek, és még mindig érzel valamit, még magyarázkodsz, még érvelni próbálsz, még bizonygatod... annak, aki valaha volt a mennyország, a NAP, de most a poklod lett, és a szívós, kitartó, manipuláló gázlángozás eredményeként megkérdőjelezed magad.
Pedig ha valami, hát az érzéseid nem hazudnak. Azok jogosak. és menni kell... egyik lábad, a másik után, aztán a kéz fogódzót, kapaszkodót keres, és eközben nyílik egy rés az illúzióid fátyolán: meglátod, mi ez és hol a te helyed ebben.
És akkor döntesz.
Akkor felismered a belső hatalmad és hallgatni mersz a megérzéseidre. Ösztönösen mész, keresel, kutatsz, de a sokk miatt nem veszed észre a kijáratot, ami mindig ott volt a szemed előtt, de te csak keringsz egy elmelabirintudban. Még megfelelsz egy kicsit. Még rágod magad kicsit. Még visszamész.
És minden kezdődik elölről. A minta, amit ő ismétel veled. És a minta, mit te hoztál otthonról. és a kettő találkozik.
Felismerés. Változtatni akarás. Ez nem lehet a te életed.
Sose feledd, nem lehet s másikat megváltani, megváltoztatni, se szeretettel, se hittel, se szép szóval, se fenyegetéssel, se, szidással, leértékeléssel. se csenddel veréssel, se ghostinggal, se eltűnéssel, mert ezt a helyzetet addig ismétli a szíved, míg ki nem takarítod a gondolataidat és át nem programozod a generációs trauma által belédivódott, rosszul berögzült sémákat, elvárásokat.
Hogyan éljünk túl nárcisztikus mellett?
Mire számítsak, ha megyek?
Hogyan birkózzam meg a traumás stresszel?
Gyorsítósáv: Menj, amíg még nem késő.
Oxigénmaszk: Maradj, ha muszáj, de akkor vértezd fel magad.
