A gyermekkori trauma az oka annak, hogy oly sok felnőtt gyermek alapól elárulja saját magát, feladja az identitását, és keresi, ki is ő valójában... fél a visszautasítástól, keresi a jóvátételt, a jóváhagyást, a validálást, az érvényesítést, az elfogadást és idegennek érzi magát a saját életében!
Minden bánatra gyógyír egy új cél. Néha elég csak egy kicsi dolgon változtatni, hogy beinduljon valami új, vagy valami eltemetett, amire már régóta vágyunk, de nem mertünk belekezdeni, mert ... (... féltünk attól, hogy úgysem sikerül, hogy megszólnak, kinevetnek mások, esetleg olyanok is, akik nekünk fontosak?).
Minden szomorúságnak lesz értelme?
Minden kudarc jó valamire?
Minden veszteség tanít magunkról is valamit?
Márti**
Bónusz:
"Olyan kétségbeesetten, fájdalommal telten, elveszetten tudnak nézni az emberek. Mikor valaki rám néz, és a felnőtt ember tekintetén keresztül látom a lekonyuló szájú csecsemőt, a remegő gyerkemet, a stressztől leblokkoló kamaszt, a pánikrohamokkal küzdő fiatal felnőttet és a társas magányban élő felnőttet, akkor sokszor szeretném egyszerűen csak megölelni őt és azt mondani, hogy létezik gyógyulás. Nem tudom hozzá a biztos receptet, mert ez mindenkinek egyéni, de azt igen, hogy létezik. Nem pár nap, hanem évek, de folyamatosan könnyebb lesz, aztán néha nehezebb. Nem egy módszer, nem egy könyv, nem egy gyógyszer, nem egy beszélgetés, nem egy elvonulás, hanem sok-sok apró, gyógyító tapasztalás egyéni kombinációja. Nem úgy fog kinézni a gyógyulás, ahogy azt összetörten elképzeljük, hisz fogalmunk sincs, milyen az az állapot. Komplex trauma esetén is, évek óta tartó tünetekek esetén is, amíg próbálkozunk, amíg nyitunk, amíg tanulunk, addig lehetséges. Amíg változtatunk, amíg keresünk, amíg pakolgatjuk helyre az önismereti kirakónk apró elemeit.
Viszont a gyógyulás sosem teljes, mert mint minden az életben, ez is egy folyamat. Fájdalmak, tünetek, élethelyzetek jönnek-mennek, olykor visszatérnek, olykor hosszú időre elköszönnek és új formában köszönnek vissza. De jobban lehetünk, lépéseket tehetünk, új szintre emelhetjük az életünket, több örömöt, nevetést, kapcsolódást hozhatunk a mindennapjainkba. És egy nap azt vesszük észre, hogy nem úgy fáj már, mint addig. Hogy nem úgy döntünk, mint korábban. Hogy nem úgy létezik bennünk, ahogy megszoktuk. A sötétség ereje, a remegő semmi, a titok nyomása csökken. A törés összeforrt, de tökéletesen a nyoma sosem fog eltűnni, mindig a részünk marad. Akkor már ezt nem fogjuk bánni, mert a nyomán jó irányba változott az életünk sok területen. Idővel és belső munkával magát a törést is be tudjuk építeni az életünk folyamába, legyen az bármennyire mély vagy sokáig tartó. A gyógyulás lehetséges, egészen addig, amíg teszünk érte." Tregova Anita
