Jött hozzám egyszer egy kedves hölgy, aki egy pszichoval élt együtt, hogyan is lehetne ezt a kapcsolatot jobbá tenni. Hogyan kommunikáljon. Hogyan bocsásson meg, mert az nem megy neki, hiszen elveszíti a karma pontjait akkor. Hirtelen látott rá arra, hogy a veszélyt (egy ilyen kapcsolatban élő, traumakötést kialakító "elkápráztató ", lovebombing, majd gázlángozó manipuláció után) nem érezzük. Mert maga a traumakötés ezt teszi velünk: reménykedünk, megbocsátunk. Mert ugye ne veszítsük el a karma-pontjaink. (Magunkat. A hitünket. A jóságunkat. Az empátiánk.)
Meg hát a másikat. Mert mit teszek rosszul? Miért nem kapom meg azt a szeretetet, amit eddig? Miért van az, hogy bármit teszek, semmi sem elég? Miért nekem kell megváltoznom? Miért magamnak kell adnom abból, amit másoknak adok?
A karma-pontok nem vesznek el. Csak nem jó helyre adjuk az energiánk. Ne mard magad.
Ha van egy törés, nem érezzük a határainkat. Csak a fájdalmunkat. Az illúzióink elvesztését: nincs meg ebben a kapcsolatban az egység, a kölcsönösség, a viszonzás.
A kétségeink és a félelmeink hangosodnak fel bennünk. Összeolvadunk. Túlalkalmazkodunk. Megalkudunk. Magalázkodunk. Mert félünk a fájdalomtól: a visszautasítástól, az egyedülléttől. Mert nem tudom ezt az érzést kezelni. És mert tele leszek haraggal, dühvel, szomorúsággal, türelmetlenül várom, hogy legyenek már jobban a dolgok. Értse már meg... a másik.
Dolgunk van a félelemmel. Dolgunk van a haragunkkal. Dolgunk van a megbocsátással. Magunk felé.
Innen szép felállni.
Sokan vagyunk már.
Minden vérvonalban megszületik egy lélek, aki képes lesz megélni, átérezni ezt a fájdalmat és nem menekül el ez elől. Nem engedi, hogy a fájdalmat elnyomjuk, ahogy ezt tették őseink generációk óta mielőttünk. Beszélünk. Kimondjuk. Irányt váltunk. Fókuszt váltunk. Teszünk. Értük. Magunkért is.
És akkor gyűlnek a karma-pontok.
Márti**
