Vigyázz, hogy ha a "gonosszal" harcolsz, te magad közben ne válj azzá.
Amikor a belenézel a sötétség szemébe, ahogy visszanéz, az nyomot hagy benned.
Ez kísért. Az összevont szemöldök. A méreggel teli vagy épp megmerevedett, üres szem, a csíkban húzódó száj, a fenyegető közeledés vagy épp az elfordított fej, a közöny.
Minden idegszáladdal érzed ezt, látod ezt, felismered ezt. Neked ez jutott szeretetként, mondod: az érzelmi eltávolodás, a követelés, a kegyetlen kritika.
Aztán teljesítek, még és még. Hátha meglátnak, hátha meghallanak, hátha elfogadnak, hátha őszinte elismerést kapok, hátha némi halvány örömöt látok átsuhanni az arcukon. Csinálom, bírom, de fakulok... nem érzem az örömöt. Csak szomorúságot.
Nem terhelem őket a saját bajaimmal, hisz nehéz ez így nekik. Én bírom. Nekem ez megy. Ez a feladatom az életemben?
Vajon értékelnek a maguk módján? Vajon örülnek nekem valahol ott mélyen? Vajon nekik is fáj?
Nagy szó az, hogy szeretet.
Nem is dobálózol már vele, de ... .
Keresed a térképen. De csak a vakfoltok jelennek meg. Feketén.
A lehúzó érzések és bénító gondolatok térképe.
A félelmek. A szorongásban tartó elutasítás ködfelhője.
A fájdalmas, a belső kritikus gondolataid térképe.
Nincs másik térkép.
Aztán megfordítod a lapot.
Mered azt mondani, hogy
belepillantok abba, ki vagyok ezek nélkül, tisztán, elvárások és kondíciók nélkül. Én. Mert az vagyok, aki.
Ugyan, miért is fordítanám meg, hisz nincs a másik oldalán a lapnak semmi!!!!!
Nehéz elfogadni a jót, akkor is, ha felismerem már, engem nem erre kondicionáltak.
Mindenem megvolt, fel sem tűnt, hogy a szeretetet feltételekhez kötötték.
Mert tudom, hiszem, hogy erről a térképről le tudok jönni.
Saját térképet csinálni.
Mert érzem.
Mert merem észrevenni.
Mert hiszem, hogy van. Csak úgy. És hogy nem kell ezért megfelelnem senkinek többet.
Nagyon is tudok alkalmazkodni. Talán túlságosan alkalmazkodtam, talán mert nem akarok önző lenni.
Talán.
Kivagyok! Ki vagyok MOST?
Most rajzolom a térképem.
Márti**
Rédling Márta
30/444-88-91
