A boldogság viszonylagos, sosem felejtem.
Mostanában úgy tekintem, hogy mosoly-pillanatok láncfűzére, s ha néha
egy könny, bánat becsúszik, az már mégsem tudja igazán megbontani a
láncot. Már nem kötődik ki a fonal, köti valami, ami nem a csat, és ha
úgy érezném szétgurultak a gyöngyeim, csak rá kell néznem a láncra és
máris összeáll. Gyöngyei maguktól sorakoznak, fénytelenek s fényesek,
vegyesen.
Lánc.
Nézhetem rabként. Láthatom ékszerként. Pedig a gyöngyöcskék csak
emberek. Kik velem éltek, kik velem vannak, kikre rátaláltam, kik rám
találtak A fonal pedig én magam vagyok, hol erős, hol tüskés, hol
gubancos.
Mihelyt nem keresem, feléled bennem az, ami engem él, és ha hagyom,
hogy éljen, időtlenül örök leszek. Talán soha nem is öregszem meg, hisz
mindig van kivel nevetni, cinkosan összemosolyogni, éjjel álmokkal telve
elaludni, s ötletekkel vagy épp érzésekkel felébredni.
Porszemként lebegek és szempornak tűnik a való. A való, ami
megunhatatlanul, békésen körbefonva engedi, hogy kitérjek. Hagyja, hogy
eltérjek, megtérjek, hogy elérjek, túljussak, elbújjak, hogy áthassak,
hogy áthatolhassak. Magamon. S a világba jutok. Dönthetek, hogy látom.
Szeretek bent lenni. Slow-down.
(http://www.youtube.com/watch?v=-wVU1TQ4bBs&feature=relmfu)
Zene ringat s adja az alapot, magam teszem bele a saját rezgésem,
hangom, s együtt hullunk szét a kozmoszban, hogy darabjaiból állhasson
újra össze a világ s benne én. Megszűnik minden. Én is. Feloldódom és
eltűnök. Hogy előtűnhessek. A ritmus előcsalogat, táncol bennem,
mellkasomon érzem az erőt, a rezgést, az ölelő hullámokat, a könnyesre
görbült időt és a meghajló energiateret.
Szeretek lent, fent, kint lenni.
Most épp legszívesebben kint vagyok. Snow-time. Lánc-tánc.
Csendes az idő, lustán tekeredik a korai sötét a fákra, kis eső
motyog, kopottan kopog a megmaradt, kapaszkodni vágyó, de fáradt
leveleken, s a fekete kis bogyókon ezernyi csillag ... úgy pillognak,
mint a pici ledek a karácsonyfán... minden egyes bogyón egy-egy
vízcsepp, minden egyes vízcseppben egy egész világ, fényt ölelve,
bezárva, csillogtatva.... Éjjelre hideg sóhaját küldi az ég, s néhol már
dér dereng, s bennem feldereng, milyen is, mikor fehérlik az út, az ág,
a szív.
Elolvad, szétfolyik, eltűnik, megáll az idő. A hétköznapok s az
ünnepek gondja, a fájdalom, a félelem megszégyenülve menekül, s a zuhany
alatt állva érzem, ahogy a víz lemossa rólam az életet, hogy ...
meglássak egy másikat. Ami mindig is bennem volt, de gondosan rejtve.
Ilyenkor minden jó és rossz a lefolyón keresztül a semmibe veszik. Ebben
a pillanatban azt érzem, szabad vagyok.
Új világ, pőre világ marad.
Aztán kisüt a nap.
Tüskéim csak ámulnak.
Ráncaim, láncaim kisimultak.
Szánkózom ...siklok...
Eszembe jutott, mennyi szánkót, kartonpapírt, műanyag kerek lesiklót, cipőt, kesztyűt elfogyasztottunk.
:-))
Na, ilyenünk... nem volt. Megmutatom. Ezt is.