... kövek... ciripelnek a lábam alatt, közben eszembe jut, hogy volt pár srác, aki a tücsköt is ki tudta csalni az üregből tükörrel...
... egy harisnyával ment apró halat fogni a patakba, játéktutajt épített gallyból és levélből, ismerte a növényeket, a bogyókat, estéig csak a mezőt, erdőt járta, csalánnal verekedett és sose volt beteg... míg mi, tipikus kulcsos panelgyerekek a követ tudtuk egyből meglátni, amivel rajzolni lehetett az aszfaltra... és ha papucsostól is megyünk a patakba, a talpunkat így nem vágjuk el, de azért jól felfázunk..., kinevettek, fájt, de aztán a tégladarabot, ami oly szép halványvörösen fogott a csatornatetőre és a játszótéri ingyen vízcsapot is megjelölte, mi elbújt a nagy fűben... akkor azért éreztük, kiegyenlítődtek az iszonyok, viszonyok... elhittük, hogy jók vagyunk mi így is...
... mindjárt vége az évnek, a nagyi szőlőskertjében a labirintusok, a nagy, oltalmat adó körtefa, a sziklakert jut eszembe, ahol kifeszített függönyök mögött készülődtünk az esti "előadásra", nézőtéri székkel, meghívóval, versekkel, viccekkel és mutatványokkal, s a gangon töltöttük az ebéd-utánt 3-ig, és a padlásra lopóztunk fel kincset kutatni az izzó porba, de minket ez nem érdekelt, snidlinget, zsíros tejfölt és szegedi bucit kaptunk, kaporszószt, karalábés tésztát, és reszelt diós vajas mézes kiflit, mert gizdák voltunk, apró virágcsokrot kötöttünk a kapukilincsre, és málnát csentünk, meg körtét, és féltünk a kutyáktól, ott hátul és szerettük a nyulakat, friss fűvel etettük az egyiket, meghalt, majd letagadtuk, mert annyira fájt, hogy ezt nem tudtuk, hogy nem szabad. Esőben a Kis vakációval, a Dörmögő Dömötörrel, Kis színházival (később Buci Maci, Donald kacsa, Garfield, Film Színház Muzsika, Filmszem, Füles félékkel) meg pár üres lappal, színessel jól elvoltunk, "regényt" írtunk, vendégeskedtünk: zongorához és írógéphez jutottunk, s visszatérve a a városba, az aszfalt-kánikulába, a szomszéd lépcsőház alagsori könyvtárában gubbasztottunk... , ma meg csak a teló meg a net van, s nincs se tücsök, se tükör, se játszótér, se csap,... csak kövek és emlékci(ri)pelés... és a jó érzés, megéltük, jó volt, szerettek és szeretni tudtunk.
...s igen érzékenyebbek voltunk testileg-lelkileg, de nem féltünk
semmitől, mert ugye minden átáramlott rajtunk, a jó és a hiszti is, az
akaratosság és fájdalom is, a hiány és a sok is, és később, mikor már
kamaszodtunk, és jobban kiláttunk a világunkból, akkor jöttünk rá, hogy
egy valami bennünk maradt, s talán mindig is ott volt?, a mosoly és a
nevetés képessége, a dac, amikor tudtuk az igazunkat, a szeretés és
szabadság érzése, mikor senkink nem volt, csak egyedül barangolhattunk,
bóklászhattunk, lepkehálóval jártuk a határt és éhesen piszkosan voltunk
a szabadság és az élet... s a nyár követei, katonái, szolgái és
zsoldosai és bearanyozta az egész őszt, a kezdődő iskolát, a (nekem) csodás, hideg,
fényes, fehér teleket, mert apám cipelt a karján kicsiként és nem
féltem, a
prózamondóversenyeket, a matekfelvételiket, a hóvirágos, gyöngyvirágos, pipacsos, pitypangos tavaszt, a
rózsás nyárra várva ismét, s ahogy az évszakok változnak, úgy simult
kezünkbe az élet és a változás, s MOST a panelház előtti kiskert
nyuszifülre emlékeztető puha, szőrös, szürke kis levélkéivel üzen ismét a
gyermekkorról... és a rajzolókövet, még itt szorongatom a kezemben és
magammal cipelem a zsebemben, mert ez egy darab gyerekkor, amikor boldog
voltam és emlékeztet a közelmúltra, amikor már nekem voltak
gyerekeim... és emlékeztet magamban az örök gyerekre, aki rácsodálkozik a jóra és nem rest megélni azt és nem fél már felelősnek lenni másért sem, majd később nem fél elengedni ezt, mert már nem fél attól, hogy egyszer Csak magáért lesz felelős.
