Lehet-Ő-ség

 Lebegtet: bizonytalanságot érzel és a szorongás benned még mindig mindennapos, és te még mindig ezen rágódsz - lehetőség vagy Lehet-Ő-ség? Mit tettem rosszul, hogy nem keres, megöl a csend, nem ír... ? Vajon nekem kellett volna mégis csak változtatnom?

Amikor te magad gondolod túl a kapcsolatot...

... az ébredés piszkosul tönkrevág...

mert visszajön, mintha mi sem történt volna. Először virággal jön... aztán már felismered a mintázatot... jön megy az életedben és te már magadat hibáztatod. Hiszen ő is már téged hibáztat. Mindenért.

És te nem tudsz vele beszélni. Még mindig nem. Talán soha nem is voltatok egy hullámhosszon csak ugyanazon a hullámvasúton osztoztatok. De nem együtt. Külön, külön.

És te maradsz, hiszen kapcsolatnak érzed. Kitartasz, hiszen erre kondicionáltak. Aztán semmid sem marad.

Mindent adsz, semmiért. Egészen.

Öntudatlanul gyászolsz és nem is tudsz erről.

A gyászt benned váltakozik a reménnyel.

Hiszen nincs lezárva a kapcsolat.

Hiszen... nincs kapcsolat. Hitegetés van. és te hinni akarod.

Félsz.

A hiány kiabál benned, amikor maradsz.

Aztán naplózni kezdesz. Mert ordít benned a csend.

**

Ha nem érted a csendem, vajon megérted-e a hangomat?

Amikor a csend beszél

Amikor meghal benned valami – Gyászolsz. Öntudatlanul is sötét színekben jársz. Minden napot újraélsz. Nélküle. Fogalmad sincs, hol ér véget ő benned és hol kezdődsz te.

Az elengedés lépcsőjén ülök, az első fokon, amikor tagadom, hogy ez velem megtörténhet, nem hiszem el, elutasítom, hogy akit szeretek, nem lesz mindig velem, Amikor szétvet a méreg, mindenkit hibáztatok, majd elönt a szomorúság, és csak magamat hibáztatom, és jön a félelem, ki is vagyok az illúzióim nélkül, szabadulhatok-e az elvárásaim fogságából. Igen, minden elmúlik. Ez is. Magam mentem, nem temethetem. Búcsúszóként: köszönöm. Kevesebb lettem? Talán inkább több.

Megtudtam valamit magamról. Levehetem a fekete szemüvegem, hisz a rózsaszín sem segített.

Néha a zuhanórepülés az egyetlen, ami megtanít repülni. A zuhanórepülés megmutatja a dolgok valós oldalát. Ezt mondtam magamnak: Csak ne ragadj be. Menj. Öltözz fel. Moss fogat. Egyél. Csinálj rutint magadnak, az most segít. Csak állj meg, amikor úgy érzed. Csak figyelj most, magadra. Amit teremtettél. Amire nem figyeltél. Másik világba lépek.

Elolvad, szétfolyik, eltűnik, megáll az idő. A hétköznapok “muszáj”-a, a fájdalom, a félelem megszégyenülve menekül, s a zuhany alatt állva érzem, ahogy a víz lemossa rólam az életet, hogy … meglássak egy másikat. Ami mindig is bennem volt, de gondosan rejtve. Ilyenkor minden jó és rossz a lefolyón keresztül a semmibe veszik. Ebben a pillanatban azt érzem, szabad vagyok.

Új világ, pőre világ marad.

Aztán kisüt a nap.

Tüskéim csak ámulnak.

Ráncaim, láncaim kisimultak.

Márti**

Innen indultam. S ha visszanézek, csakis azért teszem, hogy tudjam, mennyi minden megváltozott, mennyi mindent elértem, azóta.

– Mi van, ha leesek?

– Mi van, ha repülsz?

Elfogadás vagy elengedés?

Gyere beszélgetni! Keress, hívj, írj bátran:

Rédling Márta

Forródrót: 30/444-88-91

** Kiút az érzelmi hullámvasútról - Márti**-val:

Tudatalatti, láthatatlan sebeid, parancsaid és tiltásaid nyomában, amikor az érzelmi rendszered irányít: amikor nem érzed a veszélyt. Nem veszed észre a vörös zászlókat. Mert tudat alatt valami nagyon másra vágysz. És nincs meg hozzá a belső engedély.

A probléma nem az, hogy „vonzod” a nárcisztikus embereket. Hanem az, hogy hosszabb ideig tolerálod őket, mint mások. A kedvességed és az empátiád nem hibák. Csak erősebb határokra van szükséged, hogy megvédd ezeket a csodálatos tulajdonságokat.

**

Viszony vagy iszony? Nem őt kerested. Magadat keresed. Talán benne? Vajon mi ez a megmagyarázhatatlan vonzódás, ami fogvatart? Már érzem. Értem. Léptem. Ritmust váltok. Élek. Nem félek. Amikor benned megjelennek az ambivalens érzések: az újjászületés fájdalma ez, ami fel is szabadít egyben.

Ha szeretnél akkor is hű maradni önmagadhoz, amikor a kémia mindent elsöpör, várlak szeretettel egyéni konzultációra! Vajon milyen hang szólal meg benned ilyenkor ösztönösen, mit ismételsz akaratlanul, milyen tudattalan mintázatok irányítanak és alakítják döntéseidet akkor, mikor hirtelen felülír mindent az a mély hiány, vágy és érzés ... a pillanat törtrésze alatt ...  és amikor józan észnek már NEM nyitsz utat?

Amikor nem kellesz eléggé - a veszélyérzet talán kéretlenül és kellemetlenül befészkelődik a fejedbe... már elszigetelődésre is készülsz - vele - minden áron. Eszedbe sem jut: milyen áron? Mintha tartoznék neki, mintha adósa volnék, mintha fizetnem kellene valamiért, de magam sem tudom, miért vezeklem. Leülök. Egyedül. Lassan gondolom át - erre időt adok:

Honnan ismerős nekem ez a helyzet? Mire emlékzetet? Milyen érzést okoz ez újra és újra bennem? Miért ismerősek ezek a helyzetek, csak az arcok mások? Lehetségesnek tartom, hogy legközelebb jobb lesz, de aztán realizálom-e, hogy mindig kétségekben maradok?? Elképzelhetőnek tartom, hogy megszabaduljak ezektől a veszélyes érzésektől és vágyaktól? Hogyan legyek szabad, hiszen talán sosem voltam az? Nehéz kérdések? Ha egy kérdés nem nehéz, feltenni sem érdemes magadnak. Ha nem megy, elakadtál, gyere, segítek. Márti**

Miért lesz ez más? 

Ha a nemet mondás egyet jelent a veszély érzetével: az elutasítás fájdalmával, a támadástól vagy az elhagyástól való félelemmel... 

 Mi azt keressük, mi a gyökere és oka annak, hogy ez a fajta határtartás nehezen megy neked és ami egész életedben  szorongásban tartott, belengte a kapcsolataidat... 

Miért jó itt lenni? 

Mert a hangod vagyok, érted, veled,  és remélem, hogy nem helyetted – hogy egyszercsak már a saját hangod lesz elég hangos és lassan-lassan te leszel az, aki magaddal is kedves vagy.