Az érzelmileg bántalmazó kapcsolatok egyik legcsendesebb csapdája a kitartás.
Az a hit, hogy ha elég sokáig kitartasz, elég mélyen szeretsz, elég buzgón meditálsz, imádkozol, és keményebben dolgozol, mint valaha is elképzelhetőnek tartottad, akkor végül valami megváltozik.
Hogy ha csak kitartasz a viharok, a nehéz időszakok, a félreértések és a viták ellenére, akkor valahogy megtörik a mintázat, és a kapcsolat visszatér ahhoz a formához, amiről egykor azt hitted, hogy lehetséges.
Így hát kitartasz.
Kibírod a hideg, jeges hátat, amit feléd fordít, amikor megpróbálsz közeledni és elmagyarázni, milyen szomorú vagy. Azokat az éjszakákat, amikor valaki mellett ülsz, aki mérföldekre van tőled, gondosan megválasztod a szavaidat, abban a reményben, hogy ha pontosan elmagyarázod magad, végre meg fognak érteni.
Kibírod azokat az időket, amikor olyan dolgokért könyörögsz, amikért soha nem kellene könyörögnöd. Megbízhatóság. Kedvesség. Hűség. Állandóság. Szabadság. Az a csendes biztonság, hogy tudod, valakinek a szavai és tettei egybeesnek, és végre újra lélegezni kezdhetsz.
Mégis valahogy ugyanazok az ígéretek jelennek meg újra és újra, csiszoltak és meggyőzőek abban a pillanatban, csak hogy az azt követő hetekben ismét elillanjanak.
Elviseled a szarkasztikus megjegyzéseket, amelyek épp annyira élesek, hogy elgondolkodj azon, vajon túl érzékeny vagy-e. A passzív-agresszív megjegyzéseket, amelyek úgy csúsznak be a beszélgetésekbe, mint apró tűk a bőr alá.
Elviseled a hosszú vitákat, amelyek reménnyel kezdődnek, és azzal végződnek, hogy elsétálsz, és azon tűnődsz, hogyan fordult a beszélgetés ennyire a feje tetejére, hogy most te vagy az, aki bocsánatot kér, aki kicsinek érzi magát, aki azon töpreng, mit rontott el.
Még a bocsánatkérések is furcsa ürességet hagyhatnak benned, mert valami bennük soha nem ér célba úgy, ahogy kellene.
És mégis kitartasz.
Mert valahol belül egy csendes hit suttogja, hogy ha csak egy kicsit tovább kitartasz, ha csak átvészeled ezt a nehéz fejezetet, akkor eljön a áttörés.
De itt van az illúzió, amit sok túlélő végül felfedez.
A kitartás nem törli el, nem töri meg a mintát.
Erősíti azt. --> Az önfeladás nem szeretet!!!!!
Mert amikor valaki megtanulja, hogy te kitartasz a zavarodottság, a vádaskodás, az érzelmi távolság és a kivetítések viharai ellenére is, akkor valami mást is megtanul. Megtanulja, hogy a kapcsolat pontosan úgy folytatódhat, ahogy van. A türelmed bizonyítékává válik annak, hogy a viselkedés fennmaradhat.
A reményed olyan térré válik, ahol a mintázat csendesen megtelepszik és erősebbé válik.
És lassan, szinte láthatatlanul, az a személy, aki kitart, elkezd elveszíteni magából darabkákat a folyamat során.
A magabiztosság gyengül. Az ösztönök elcsendesednek. A határok elmosódnak.
Amíg egy nap rá nem jössz, hogy amit egykor hűségnek hittél, az lassan önfeladássá vált.
Ennek az illúziónak a feladása az egyik legfájdalmasabb felismerés lehet. Mert a valóság szembesítő. Soha nem kellett volna eltűrnöd azt a viselkedést, ami csendben tönkretett téged.
Az volt a dolgod, hogy hallgass arra a részedre, amely tudta, hogy valami nem stimmel.
És néha a legbátrabb cselekedet a szeretetben az, ha nem maradsz.
Az, hogy nem vagy hajlandó tovább túlélni valamit, amit soha nem kellett volna túlélned.
Nincs többé csend.
Ha ez megérint téged, oszd meg. Annyi nő van még, aki azt hiszi, hogy a kitartás végül megoldja azt, ami csendesen tönkreteszi őket.
(Caroline Clarke írása)
Nyers fordítás: Rédling Márta
Azért ez a cikk sokunknál betalál.
Van, hogy évekig tűrünk, küzdünk, hisz így tanultuk, ez a szeretet, ezt kell tennem azért, hogy szeressenek.
Nehéz elhinni, nagyon is, hogy nem kell tennem semmit azért, hogy szeressenek. Mert ha ezért csak nekem kell tennem, és a másiknak nem, az nem párkapcsolat, hanem traumás kötődés, és az illúzióimat és reményeimet tápláló, de közben önpusztító kémia, sémakémia.
Amikor az kell, akinek nem én kellek, hanem amit adni tudok. És én szeretetmorzsával is beérem, hiszen az apaseb bennem megsemmisítően mély. Az anyaseb még ennél is mélyebb.
Keress, mert van kiút. Olvass az oldalon, mert az elengedés, a döntés, a határhúzás életmentő. A sorsfordító beszélgetések életmentők. Nem, nem ezt érdemled. Elég. Jó vagy. Elég jó.
Szeretettel: Márti**
Rédling Márta
Trauma/Sémacoach
**
"Lehet, hogy az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. És ha nem lehet méltósággal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni." Esterházy Péter
Mert amikor egy nő intuícióját elégszer megkérdőjelezik, amikor az a személy, akit szeret, újra és újra azt mondja neki, hogy amit érzékel, az nem valós, megkérdőjelezi a valóságát, az érzéseit…
akkor elkezd ellene fordulni annak a belső hangnak, amely végig megpróbálta védeni. Elkezd kételkedni önmagában, és már maga is elhitte, hogy nem hihet a megérzéseiben, nem hisz abban, hogy érzi a saját igazát, hogy amit érez, az igaz, és ne a másikét higgye annak. Nem, nem vagy sok. Nem vagy kevés. Nem vagy túlérzékeny. Ember vagy – az embertelenségben. Gyógyulunk.
A gyógyulás folyamata sosem egy nyílegyenes vonal: tele van negatív érzésekkel, haraggal, szomorúsággal, kétellyel, szorongással, bűntudattal. Veszteséggel, gyásszal, elengedéssel.
***
Van egy hely - Tanácsadás szÍVembereknek:
N.A.P. mentorklub
Keress meg, ha beragadtál: Márti**
Link alul.
