Szinte nincs nap, hogy valamelyik beszélgetőpartnerem, ügyfelem ne jelezné... a "párja", vagy közeli rokona ... mindenkit elbűvöl, és még az állatokat, a kutyáját is mennyire szereti és irigyek rám, hogy ilyen "JÓ" dolgom van és csak picsogok, meg mellre szívom, csak túlérzékeny vagyok, nem kellene ennyire sarkítani, nem kellett volna azt mondanom, nem kellett volna azt tennem ... és a sor végtelen.
Csakhogy zárt ajtók mögött, ez a kedves, rendes, vonzó, sármos ember hirtelen hangulatot vált és amikor nem látja senki, néha már mások előtt is ... velem bánik kutyául és a kutya a mindene.
Feltettem ide az oldalra IS a kérdést, mi öli meg/építi a szerelmet... és jön a szokásos narratíva itt is: örülj és nézd a fényes oldalát, mennyi pozitívum a hozadéka ennek a kapcsolatnak.
Jelzem, ez nem kapcsolat. Azon ketten dolgoznak. Ketten akarják a fejlődést. Mind a ketten egyformán látják, hogy baj van és mind a ketten meg akarják "javítani". Nem, nem a másikat, hanem magukat akarják megváltoztatni, fejleszteni, hiszen... a másik embert nem lehet rávenni, sem szép szóba burkolt sértéssel, sem kegyetlen kritikával a arra, hogy jobb ember legyen. Nem lehet jobb emberré szidni és nem leszek jobb attól, ha azt sugallod, nélküled semmire sem megyek...
Nézzem már pozitívan, negatív énképpel nem lehet boldog az életem, nem tudok teremteni, nem tudok boldog lenni, ha csak tettetem, azért is, akkor is, ha belül keresztre feszítem magam...
Nézd a napos oldalát... Ami valahol igaz, de akkor miért érzem magam ennyire bizonytalannak, ennyire haszontalannak és semennyire sem párnak, társnak, vagy akár nőnek, embernek?
Bár jön is a standard válasz: enélkül (ami valójában trauma és igazságtalan bántalmazás: egy magát erre feljogosítottnak érző személytől) nem lennék ott, ahol most vagyok. Sőt, még hálás is vagyok, ha nem, hát legyek!
Csoda, ha belül rosszul érzem magam, a kognitív disszonancia veszi át a hatalmat bennem, mert azt kell hinnem, mondanom, hogy minden rendben? Hiányzik a "coping skills", a megküzdő stratégiám, elvesztettem a kezdeményezőképességem, bezárom magamba, amit érzek és kattognak bennem a gondolatok... szüntelen. Miért pont én? Mit rontok el?
Teljesen rendben van, hogy nem vagy rendben. Csak tedd az érzéseidet rendbe. Azok nem hazudnak. Hallgass a belső hangodra, az intuíciódra, a megérzésedre, ami nagyon halkan, de azt súgja neked: valami itt nagyon nem működik és nem tudom mit teszek rosszul.
A J/Égtörő beszélgetések is csak erről szólnak, hogyan építsd ki a lelki békéd, a rezilienciád, a lelki állóképességed, hogyan szerezd vissza az életed, a belső egyensúly, a női, szerelmi önbecsülés és méltóság megtartásáról, ami ha kibillen, mert bármikor kibillenhet, vissza is tudom építeni én magam...
ha ez az egyensúly újra és újra valahogy elveszik, elvesztettem és talán magam is hagytam, lehet. De az teljesen biztos, hogy szükségtelen fájdalmat okozva bennem és megfélemlítve érezni magam NEM OKé. Stressz és betegségek jelzik a legvégén, valamit nem hagytam abba időben.
Sosem késő valami újat elkezdeni. Sosem.
MERT az teljesen OKé, hogy nem vagy OKé.
Mert az teljesen rendben van, hogy nem vagy rendben.
Márti**
Gyere beszélgetni! Keress bizalommal!
