Nem mindig könnyű felismerni a belső hangokat, az úgynevezett diszfunkcionális szülői sémamódokat. Ráadásul néha a túlkövetelő módunk nem egyértelmű nyomasztással, hanem dicséretbe álcázott manipulációval „támad”.
"A belső hangok így nem csak kritizáló, követelőző hangvételt üthetnek meg, hanem néha szinte dicséretnek tűnnek: „Ezt csak te tudod megcsinálni… senki más nem képes ilyen jól elvégezni ezt vagy azt… akkor fognak szeretni, ha mindent megteszel”.
Ez tűnhet bátorításnak is, ugye? Arról tudjuk felismerni, hogy ez nem a biztató, bátorító, egészséges felnőtt módunk, ha hozzá tudunk férni az érzéseinkhez, megfigyeljük, mit is érzünk legbelül. Ha ez nem felszabadító, hanem nyomasztó, fárasztó, esetleg ijesztő érzések halmaza, máris tudhatjuk, hogy talán a túlkövetelő szülői részünk akar így is nyomást helyezni ránk (ha nem megy erőszakkal, megpróbálja mézes-mázasan).
Ám hogy ezt felismerhessük, először az érzéseinkhez való hozzáférést kell tanulni sok esetben: ha gyerekkorunkban nem segítettek nekünk a felnőttek abban, hogy kifejezhessük a valódi érzéseket, mert „valamilyennek” kellett lennünk, hogy megfeleljünk, hogy ne okozzunk gondot, hogy nekik könnyebb legyen – nos, akkor felnőttként az érzéseink „tanulása” lesz az első lépés ahhoz, hogy elinduljunk az gyógyulás útján."
Sárándi Andrea
