Mi van, ha nincs, és nincs szülői áldás a felnőttkorunk küszöbén? Elméletben penge vagy, olvasol erről, rengeteget, millió könyv jelenik meg, cikk, videók... a gyakorlatban mégis ez egészen másképp megy.
Várjuk, lessük, várjuk, kérjük, várjuk azt a bizonyos elfogadást és önálló életre indítást, jóváhagyást a szüleinktől. Várjuk, hogy büszkék legyenek ránk. Nem a teljesítményünkre, hanem ránk, hogy vagyunk. Szeressenek, feltételek nélkül és ne kössék feltételekhez a szeretetüket. Várunk. És még. És nincs megértés, jó szívvel elengedés, egészséges leválás. Mert nekem nem lehet azt. Én azt nem tudhatom, ők jobban tudják és mi lenne velem nélkülük. Továbbra is senki vagyok. Mindig is leszek, ha nem teszem azt, amit ők akarják. Benn rekedek a gyerekkorban. Akkor is, ha lázadok.Nem tudok leválni. Mert fogva tartanak, érzelmileg.
Hiába kötelességük megadni az áldást, én sem kaptam meg. Össze is törik az ember.
Meg is felel ezután mindenkinek, tudattalanul küzd egy csepp szeretetmorzsáért, elfogadásért, validálásért, jóváhagyásért, jogaink igazolásáért, olyan érzelmileg elérhetetlen embereket, rejtett nárcisztikusokat “bevonzva” , akikkel úgy érzi, befejezheti az otthonról hozott, befejezetlen játszmákat. Mert ez legalább ismerős rossz.
Inkább a rossz, mint a félelmetes semmi… : megfeleléshez vezet. Pezsgőtablettaként oldódsz a vízben. Netán jégkockaként: eltűnsz, feladod magad, önfeláldozol, úgy, hogy örömet szerezel másnak akkor is, ha te sz@rul érzed magad, hiszen te is megkaptad a "légy erős" (Bírd ki! Győzd le a szükségleteidet!), "légy tökéletes", "tégy erőfeszítéseket" (de nem lehetsz gyenge, nem lehetsz több, más, mint mi) és a "szerezz örömet" (ne érezz, ne gondolkodj, ne pihenj!) előírást gyerekként. És még mennyit.
Ez még megy, megmentesz mást, magad pedig (szükségleteid, vágyaid) feleded. Érzéseid elnyomod. De a tudatalatti sémák világa és a megküzdési módok trükkös dolog: akkor robbannak, amikor a lehető legkényelmetlenebb. Pánikolsz, holott az egy régi sebre válasz. Dühöngsz, holott éppen belekényszerültél a 4 éves szerepedbe, provokálnak, fájdalmas pontra ütnek, ez a triggered is egyben. De van a másik fajta is: amikor ígérgetnek: a vágypontjaidnál mozgatnak.
Végül is, mindegy honnan közelítjük.
Ha volt egy törés az életünkben, elveszítjük a határainkat. Nincsenek határaid. Ha önállósodni próbálsz, megsértik az épp kiharcolt határaid. ÁTlépik a határaid. Nem akarunk fájdalmat, szépet akarunk, jót. Gyereket, családot, párt, boldogságot és sikert, munkát, ahol megbecsülnek. Belső békét. Egyensúlyt. Szabadságot. Szeretetet.
De a szabadság határok nélkül a lélek börtöne. Magamnak is tudnom kéne határt szabni.
A túlérzékeny emberek életének egyik legnagyobb feladata: határokat húzni. Tartani. Újabbakat vagy teljesen újat építeni! A határok nem falat, hanem önvédelmet jelentenek.
Eddig gyere és ne tovább. Akkor is kimondom, tartom, ha haragudni fogsz. Akkor is, ha megsértődsz. Akkor is... ha tudom, most fogsz bevonni a játszmába. A drámaháromszögbe. Akkor is, ha most az jön, hogy te leszel a mártír, az áldozat, én meg a csúnya és rossz és irígy és bármi, amit kivetítesz rám ilyenkor. Akkor sem kellett volna igent mondanom arra, ahogy fokozatosan lehúzod az energiáimat, kéred a figyelmem, és én adok, közben figyelem a hangulatod, kifáradok, szétesek, de akkor is figyelek. Mert ilyen vagyok. Te pedig veszel. Mert ilyen vagy. Mert jár neked. Nem vagy tekintettel rám. Én pedig láthatatlan leszek. Érzelmileg elsorvadok, depizek, sírok, dühöngök, kiégetem magam. NEM TUDOM, HOGYAN KELLENE azokat a határokat megtartanom.
Mert mit is jelent ez a gyakorlatban? A határok meghúzása valójában nem más, mint érzelmileg leválni, elhatárolódni, ami azt jelenti, hogy felsimerni, és ezután nem engedni magát érzelmileg befolyásolni, manipulálni, zsarolni, kibillenteni vagy manipulálni. Ehhez kell a külső szem, a szakértő segítség - a triggerek a régi félelmek és fájdalmak, hiedelmek, rosszul berögzült "szabályok", miszerint az élet ilyen és kész - szükséges a más nézőpont, a más szemlélet.
Nem veszem magamra azt, amit a másik érez vagy gondol rólam. Akkor se, ha a szülőm. Megtanulok elhatárolódni a másik ember érzelemvilágától: ne vegyem át és ne engedjem át a másik érzéseit.
Nézzük a szót:
Túlérzékeny? Mégis mihez képest? És a másik miért nem az? És ha nem az, miért marad ebben a kapcsolatban?
Az érzelmi elhatárolódás, és függetlenedés a legnagyobb és legnehezebb életfeladat lehet sokaknak, főleg azoknak, akik empatikusak, parentifikáltak!
Sokan nem is tudják, hogy bántalmazzák! Nem csak szóval, de csenddel is lehet büntetni.
Jogod van élni, önállóan, senki beleegyezése nem kell ehhez. Nem a te felelősséged a szüleid boldogsága. A saját belső gyermeked hív. Segítek neked ebben, hogy meghalld: Méltó vagy a saját életére, és szabad, bátor harcos és ember vagy.
Szeretetnyelvem a törődés, a gondoskodás, de mindeközben a harc és a lázadás.
Magamnak megfelelni, magamat megszeretni, magammal együtt érezni – szinte lehetetlen feladat. Így lesz belőle misszió és küldetés.
Jogod van az érzéseidhez! Tudom, hogy félsz a visszautasítástól. Az olyan számodra, mint a halál. Akkor is jogod van, ha elhagyási, elhanyagolási vagy bizalomsebekkel küzdesz. Akkor is. Sőt. Jó lett volna nemet mondani, és nem félni attól, hogy majd nem szeretnek. Ez a hiány visszaüt felnőtt kapcsolatainkban. Újra játsszuk a le nem játszott, vagy szeretet-vereséggel végződő játszmákat, hátha majd szeretni fognak. Másoknak adsz.
Nézzük, hogy is van ez a gyakorlatban. Töltsük meg vibrálással a száraz tényeket.
Ragyogj! Repülj - mert ezt is tanulni kell. Tanulj velem!
Keress bátran vagy bátortalanul: Márti**
