A megbocsátás nem feltétlenül jelenti azt, hogy mehet minden tovább. Megbocsáthatok úgyis, hogy a kapcsolatnak véget vetek.
Vannak olyan bűnök, amik megbocsáthatatlanok.
A másiknak való megbocsátás nem feltétele a gyógyulásnak.
Egészen addig, míg a haragod el nem kezded felfedezni és mederbe terelni.
Mert a düh, a harag, a neheztelés viszont megjelenik és jelen maradhat: neheztelés, tagadás, és akár alkudozás formájában.
A düh viszont csak fedőérzés és az alatta megbúvó negatív érzések kászban tartanak és megmérgeznek.
Mit érdemes kezdeni ezekkel a tudatalattiba lecsúszott, mélyen gyökerező, önsorsrontó érzésekkel?
A határsértést, szégyent, kirekesztetteséget, az elfogadás hiányát és fájdalmát.... a félelemet, hogy visszatér a régi fájdalom... és a szomorúság, ami felemészt és megöl, szép lassan, ha nem kezded el feldolgozni.
Más érzéseiért nem vagy felelős. A tieidért igen.
Vagyis:
Az, hogy határokat építs, amik az önbecsülésed alapkövei lesznek, és az, hogy magadnak megbocsáss, a gyógyulás része.
Nem a harag fog megölni, hanem az ha elfojtod a haragod.
Hiszen ahogy nem lehet parancsszóra szeretni sem, úgy nem lehet parancsszóra megbocsátani sem és a haragod elengedni sem.
Azon dolgozni, hogyan fogadd el önmagad, hogyan integráld és szeresd meg azt is, amit utálsz, nem szeretsz magadban, az, hogy magadnak megbocsáss, igen csak helyére teszi az önbecsülésed, az életed.
A gyógyulás egy hosszú, rögös folyamat, tele ismeretlen érzéssel.
Márti**
