Nagyon fontos, hogy alkalmazkodjunk egy kapcsolatban, de amikor a túlélés kulcsa lesz az önfeláldozás, a megfelelés, a megmentő szerep, akkor nem az egészséges alkalmazkodást tanítják meg nekünk, hanem valami nagyon mást:
azt tanuljuk meg, hogy hogyan idegenedjünk el a saját határainktól és szükségleteinktől, érzéseinktől. Hiszen a határállítás és tartás fenyegető jelentést is hordoz, nem lehet és nem szabad ellent mondani, mert büntetik, emiatt később, felnőttként már ez lesz a természetes: újra és újra átlépik a határainkat, hiszen nem is létezhettek. Ismeretlen fogalom.
Nem fér bele a hitünkbe, abba az elképzelésünkbe, meggyőződésünkbe, hogy a feltételek nélküli szeretet adok-kapok egyensúly, kölcsönösség és viszonzás nélkül működik. Pedig csak azzal együtt működik. Tisztelet, bizalom, elfogadás nélkül nincs kapcsolat. Sorsunk összefonódik a tudattalan sémáinkkal, mintáinkkal, a sémakémiával, ahol is az kell, aki elérhetetlen. Magunk is elérhetetlent játszuk, a nehezen megkaphatót, végül mégis mi vagyunk azok, akik küzdünk, harcolunk, bizonygatunk,, miközben óriási hiányként irányítja választásainkat, döntéseinket a kontrollvesztés árnyéka. Az egyedüllét félelme. A biztonság hiányának fájdalma. Minden egyes korlátozó érzés és hozzátartozó gondolat addig ismétlődik, míg fel nem oldjuk a traumatikus mintát. A tudatalatti tiltásokat.
Eljutni oda, hogy megengedjük magunknak az életet, mi választjuk az irányt, a fókuszt, nagyon nagy dolog. Váltunk, hiszen az életet választjuk. Nem a belénk kódolt boldogtalanságot. Kikódolni nehéz munka, hiszen amiben érzelmileg érintve vagyunk, azt egyedül nehéz, sokszor nem is megy, beragadunk, elakadunk.
Kapcsolatban sérülünk és kapcsolatban gyógyulunk.
Válaszd az életet. Gyere, segítek:
Szeretettel: Márti**
