Remélem, most csak azok olvassák, akik bajban vannak. Az érzések olyanok, mint a színek, ezek a színek most a bánat és a reménytelenség, a tehetetlenség színei.
Amikor realizálod a valóságot... amikor minden fáj és azt kapod, az nem fájhat, ha fáj, akkor nem annyira, ha mégis, akkor neki jobban, ha az sem, akkor is a te hibád. A felismerés szabadságot ad. De előbb pokolra kell érte menni. A fényt kerested, és áthurcoltak a sötétségen. Hát akkor végigmegyek rajta. Az érzésekből nincs kiút, nem lehet megkerülni őket, a kiút belőlük az, hogy keresztül kell rajtuk menni. Akkor is... ha nem akarod. Mert csak egyszer kell, hogy többé ne terítsen le.
[lélegezz...]
Amikor már nem azon vagyok, hogy én ezt is megoldom egyedül, mint eddig, hanem a mókuskerék benyel, mint a mókust, akkor már csak egyet érzek: kell egy stratégia, mert most csak a túlélés van. CSAK ki kell bírni. A levegő úgy tűnik el belőlem, mint ahogy a kezem között olvad el a képzelt világom. Folyik a ruhámra, csíkot hagy a padlón, a gyönyörű csillogó folyamból fakó szürke lesz, lomha és kúszó, vonagló örület határán élő szakadozó fonal. Nincs ösvény, nincs híd, nincs kéz, nincs nap, csak csillogó könnyek, mint a lassú tánc az esőben, Vagy talán az égő erdőben. Annak is a közepén állva. Méregként hullámzik belém a szó, felkúszik az elmémbe, teljesen káoszba fordítva azt. Már csak a szívem maradt meg. Be kell kötnöm. Egy mozdulattal megfordulok, takarom a szemem, vakon lépdelek a hűs felé. Megkönyörül az ég, esni kezd, mosom, mosom, mosom magam, tisztára az összes hazugságtól, amit a részemmé tettek, és csak azt érzem, körbeöleli a víz a vállam és az álmok, az illúziókkal együtt illanak el... talán örökre földbe mosódnak.
[...lélegezz.... ne hagyd abba!]
Rédling Márti**
Amikor realizálod a valóságot... amikor minden fáj és azt kapod, az nem fájhat, ha fáj, akkor nem annyira, ha mégis, akkor neki jobban, és megkapod azt is, hogy nem is úgy történt és csak képzelted, és különben is minden a te hibád. A felismerés egyszer majd szabadságot ad. De előbb pokolra kell érte menni. A fényt kerested, és áthurcoltak a sötétségen. Ennél nagyobb leckére még az ellenségemnek sem lenne szüksége. Az írás az érzésről szól, a megoldáshoz ezeket le kell csillapítani, megérteni, elfogadni. A másik olyan amilyen, a kérdés, kell-e nekem úgy is, hogy semmi sem változik meg érdemben?
Tudom, ma vasárnap van. Szépet kellene írnom. DE most a reménytelenségről írok. Ami pont arra elég, hogy érezd, engedd át magadon és nézd ahogy eltűnik a ködben. Már látod, neked van szíved, túl jó, és nem azért szenvedsz, mert rossz voltál, hanem mert ezt nem tudtad abbahagyni: túlszerettél. Adtál, de fogadni nem tudtál, vagy csak azt, hogy nem érdemelsz többet. Nem vagy semmire se jó. Nem vagy szerethető. Remélem, most csak azok olvassák, akik bajban vannak. Az érzések olyanok, mint a színek, ezek a színek most a bánat és a reménytelenség, a tehetetlenség színei.
