Nem mindegy, kik között gyógyulunk... meddig várjuk a megértést, a belátást, a jóvátételt, az elfogadást egy nárcisztikus/borderline kapcsolatban? Elkerülhető-e az összeomlás? Honnan ismerem fel a kamu vagy látszatváltozást? Mire jók a meg/érzések, az intuíció? Lehet-e ezt fejleszteni, használni a céljaink, életfeladataink felismerésében?
Egy régebbi írásom erről, talán nemcsak ezt a témát érintve.
A válás és egy magánéleti összeomlás szélén olyan maratoni futásnak tűnő zarándokút vár ránk, ami kétségkívül felnyitja az ember szemét, mit is nem akar tenni a továbbiakban és mi is az, ami valóban összehangolja majd a céljával, és örökre megváltoztatja az életét. Mert a jövőt könnyen várjuk mástól, ha álmainkat tőle tettük függővé, tőle reméltük a megváltást, a szeretetet és mindent, mindent, feladva önmagunkat, mert így tanultuk, így hittük, így reméltük, hogy ez mindenki fejében így van.
Egy nárcisztikussal/borderline-nal való kapcsolat eleje észvesztően különleges, katartikus és karizmatikus, hihetetlen nagy élmény.
Mikor valamiért megszűnik irányunkba ez a megkülönböztetett figyelem, a kedvességnek, törődésnek hitt hamis szavak mögé látva elborzadunk... mert már nemcsak a magunk élete, sorsa, de a gyermekünk maga lett a tét.
A hamis életkapcsolat, a hazugságok, a ravaszkodás, szakítás, válás procedúrája próbák elé állítja folyamatosan az embert, hogy azzá váljon, akivé nem akart.
Lefoszlanak róla a tettetések, már nem akar megfelelni egy csepp szeretetért, már tudja, bármit tesz, semmi sem elég a másiknak. Nem ahogy érkezik a szerelem, hanem ahogy távozik az életünkből a másik, az nyitja fel leginkább az ember szemét. És az zárja be a szívet, ha nem figyelünk.
Semmi sem lesz fontosabb, mint az, hogy kénytelenek vagyunk már felszámolni azt a zűrzavart, amivé váltunk a másik mellett, amit ez az élet tett velünk.
Mert valami mégiscsak adott lett és látható:
Az, ami az illúziótól, reménytől vagy talán valóságtól való elszakadásnak indul, az egyben lehetőséget nyújt valami másra, újra. Arra, hogy megszabaduljunk a magunkat is eltemetett boldogság egyre szűkülő örvényéből és talán már a magunk által is teremtett boldogtalanság és tanult tehetetlenség sodrodásából.
A cél lehet megtalálni a hitünket önmagunkban, és ki tudja, talán elfogadni is a valódi énünket, aminek része az önszabotázs és az imposztor-szindróma is. Nem vagyok elég jó, és ez dühöt kelt bennem és túlkompenzálom: maximalista leszek. Vagy épp fordítva, szomorú és még hiperérzékenyebb leszek és elkerüléssel oldom meg megküzdést: halogató leszek. Vagy ez is, az is....
Ha ezt sikerül felismernem, akkor ennek elfogadása szintet ugrás: ne monologizáljak, ne pártoskodjak, ne prédikáljak, ne h/arcoskodjak, ne harcoljak, mert nincs tovább. Vagy pont fordítva: harcoljak, szóljak, ne maradjak csendben, keressek, kutassak.
Jó tudni, melyik megküzdési stílust használom épp a túléléshez, a tudatalatti sémáim megtöréséhez, ami a félelmeknek, az aggódásnak a melegágya, amit belémneveltek, vagy ami után én sóvárgok: a szerelem, a pénz, a hatalom és média által.
Pedig a hatalom nálad van. Távirányító. Kikapcs gomb. Új fejezet: olyan emberek közé menni, akik értékelnek, törődőek és őszintén támogatnak.
Emelnek. Megtartanak. Bátorítanak. Elfogadnak. Hisznek benned.
Szeretettel: Márti**
#slow2flow
