Nárcisz - Empatikus (önfeláldozó) kapcsolat - Haláltánc 2.
Van-e élet a nárcisz/borderline kapcsolat UTÁN?* Mik azok a tudatalatti hiedelmeim, amik korlátoznak abban, hogy végre megtaláljam a helyem és a párom? *
* Miért kell egy minitréning után némi csend és merni egyedül is lenni? *
Az egyedüllétet könnyen összekeverhetjük a magánnyal. Nem véletlenül ezzel van a legtöbb gondunk. A magány jobban öl, mint napi 15 cigi. Egyedül lenni viszont JÓ és kíváncsiságot szül.
Mindenkiben vannak olyan öntudatlan, gyermekkori sémák, minták, amik miatt felnőttként könnyen triggerelhet egy ezeket a sémáinkat aktiválni tudó nárcisztikus/borderline személyiség és hű áldozatává tehet minket. Milyen is egy nárcisztikus? Milyen is a borderline? Tele van velük a világháló. Össze is keveredhetünk az ellentmondásos információk tengerében. Könnyen azonosíthatjuk magunkat velük!!!
A spektrum igen széles, de vannak felismerési pontok mindegyikőjükben, sőt az empatikus emberben is ott vannak ezek!!
Gyakran úgy érkeznek hozzám, hogy már eleve tudni vélik magukról, hogy ő nárcisztikus, vagy épp borderline.
Legtöbbször kiderül, hogy épp egy nárcisztikus féllel vannak partneri viszonyban, vagy a szakítás utáni tépett, sebzett magányban mindent magukra vesznek, és minden személyiségjegyben magukra ismernek!!!
Aki a nárcisszal vagy borderline-nal "harcol", legyen bármilyen személyiségű, mindenképpen vereséggel jön ki egy ilyen kapcsolatból. Törvényszerűen. Szeretnélek megnyugtatni benneteket, nem ti vagytok a nárciszok, a borderek. Ti a harcosok vagytok.
*** Aki pedig a gonosszal harcol, az könnyen válik olyanná, mint akivel harcol. ***
Leginkább INFJ-kkel találkozom, akikre az ambivalens érzések éppúgy jellemzőek, mint a kutató gondolkozás, ők azok, akiket minimum egyszer betalál egy nárcisz vagy egy borderline. Igen, mindenkiben van némi önzés, de Pici. Mert van emellett lelkiismeret is. Bűntudat. És érzelmi érettség, önreflexió. Bárki tud fejlődni, pozitívan változni, akiben van önreflexióra való képesség. És könnyedén "vonzza" be azokat, akikben nincs. Az önreflektív emberben vannak félelmek, aggodalmak. Jogos érzések. Jogos fájdalmak. Ezzel a kitárulkozással, bizalommal (egy intim pillanatban adva ezt) könnyen visszaélhetnek. Itt az első félreismerhetetlen jel, a piros zászlók legerősebb jelzése. És persze jön a többi: a gázlángozó, arcpirító hazugságok tárháza, amitől bennünk ébred fel a bűntudat. Úgy értem keltik bennünk. Mert ez a sérült gyermeki részünk tör előtérbe, mikor megfelelni akarunk, mikor azt akarjuk, nehogy elhagyjanak minket, mert annál szörnyűbb érzés kevés van számunkra. (Gyerek is van, kevés pénz van, igen.) Ki tudja melyik a nagyobb trauma, bennmaradni, tűrni, vagy lépni, nem engedni, és akarni a belső középpontjukat megtalálni, mert a gyereknek még mi vagyunk a belső középpontja!
Van, hogy a veszteségtől, csalódástól, kudarctól való rettegésünk egyben a legnagyobb félelmünk és fájdalmunk is, könnyen találhatjuk magunkat poszt traumás stresszben, sőt, a veszteség állapotaiban (5 lépcsőfoka van), ahol is magunkat vádoljuk, magunkat okoljuk, és a legnehezebb magunkban elfogadni azt a részünk, ami megfelel, még és még ad, nehogy elhagyják, mert azzal a fájdalommal egy régi, lezáratlan, feldolgozatlan fájdalom kerül elő és veszi át a hatalmat és irányítást az érzelmeink felett, sőt, ezáltal gondolataink és tetteink felett, és könnyen esünk abba a "hibába", ami most normális! , hogy indulattal reagálunk, egyszerű válasz helyett.
Szükséges a tisztánlátás, a felismerés és az elfogadása annak, amiben vagy. No és új megküzdési módszerek megtalálására.
A traumakötés, a társfüggőség, a poszt traumás stressz sajnos nem sétagalopp. Aki ezekből a kapcsolatokból kiszabadulva gyógyulni szeretne, először is látnia kell, miben volt, van épp, ebben a pillanatban.
Mert ami a legfontosabb, ne szaladjunk rögtön új párkapcsolat után, mert az majd más lesz. Nem lesz más, amíg magunkban nem tisztázzuk: ennél jóval többet érdemlünk. Mi magunk vagyunk azok tehát, akik feljebb tesszük azt a bizonyos lécet és felismerjük azokat a jeleket, belső érzéseket és megérzéseinket (intuícióinkat, hallgatunk a belső gondolatainkra, belső hangunkra...), akik már nem elégszenek meg a nárcisztikus vagy borderline kapcsolattal, ami kétségkívül valami földöntúli, különlegesen izgalmas, egyáltalán nem unalmas és nem mindennapi, rettenetes nagy és elsöprő fogadó energiákkal vár ... az elején.
Az elején.
Mert egyre csak veszítesz a saját energiádból, egészen addig, míg egyszer csak azt veszed észre, beszippantott ez a kapcsolat, beléd akasztottak olyan horgokat, amit kitépni vagy kénytelen, ésszel már tudod, de a szíved még vár. A szíved még bizonyítgat, bizonygat. És közben ez a fájdalom talán reményt is ad. Bizakodást, hogy jobb lesz.
És ez a félelem (a régi, jól ismert fájdalomtól) az, ami visszatart és benntart a komfortzónádban.
Mert azt az érzést legalább ismered és beazonosítod még a szeretettel is. Minden, ami nem ilyen, az nem is kell. Az unalmas.
És ugyan, ki akar normális, unalmas életet? Szenvedély kell, tűz, álmok és nagybetűs élet...
Üdv a padlón. Megint. De most legalább szedd össze azt, amit látsz ott, ne csukd be a szemed.
Repülni néha csak a zuhanórepülés tanít meg. Na az ám a valami.
Egy másik szenvedély. Egy másik szerelem. Egy "elfogadom magam" élet. Egy "szeretem magam" élet.
A szabadság illata. A siker íze. A boldogság hullámai. Mert nem kell többet menekülnöm, önmagam elől. Mert más nézőpontból is látom már a dolgaimat.
Legyenek azok bármilyenek. Nem egyszerű út, sosem mondtam. Csak azt, hogy érdemes.
SelfCare - SelfLove - Egyéni Minitréningre lehet még bejelentkezni! Limitálva! Mert érzitek, mekkora utat kell ehhez bejárni. Vajon milyen messzire vagyunk hajlandók elmenni? Milyen messziről tudunk visszatalálni?
Márti**
