„Az önismerettel rengeteget lehet nyerni, de van vesztesége is.
Minél inkább tisztul az önmagunkról alkotott kép, beleértve az összes erősségünket és sebezhetőségünket, fájdalmunkat és örömünket, örökségünket és fejlődésünket, annál tisztábban leszünk képesek másokat is meglátni, annál egyértelműbbé válik számunkra az is, ha bántanak. Egy alacsonyabb önismereti szinten sosem tudjuk biztosan, miből fakad a fájdalmunk, önmagunkból-e vagy a másikból, így sokkal könnyebb projektálni és projekciós felületté válni, összezavarodni, elbizonytalanodni. Ennek következtében több kompromisszumot is kötünk, eltűrhetünk olyasmit, ami valójában nem jó nekünk, hagyhatjuk magunkat félrevezetni, manipulálni, vagy fordítva: ott is védekezni, ahol nem is támadnak.
Az önismeret egyre magasabb fokán ezek a játszmák csökkennek, mert igen hamar egyértelművé válnak, így könnyebb döntést is hozni arról, hogy benne maradunk-e egy számunkra fájdalmas helyzetben, vagy sem. Ez tehát az önismeret gyásza és vesztesége: számos kapcsolatra rálátunk, hogy nem szolgálja többé a fejlődésünket, és elkezdünk határokat húzni, vagy akár ki is lépni azokból a viszonyokból, ahol nem tisztelik ezen határainkat. Elkezdjük érezni, mi a jó nekünk, és mi árt. Vagyis minél közelebb kerülünk saját magunkhoz, annál távolabb eshetünk mindazon emberek széles csoportjától, akik nem szánnak ennyi időt, erőfeszítést, belső munkát a saját önismeretük fejlesztésére. Vagyis egyre kevesebb ember lesz, akivel egyenrangúan tudunk kapcsolódni, és ez bizony magányosságérzettel is járhat.
Feljöttem a hegyre, itt most aztán tiszta a levegő, de én mégis egyedül vagyok.
... kevesebb kapcsolatunk lesz ugyan, de ezek
sokkal mélyebbek,
tisztábbak,
igazabbak,
kölcsönösebbek,
egyenrangúbbak.
Az egyedüllétünk is sűrűbb és szelídebb, szerethetőbb lesz” Tisza Kata
