"Érzelmi bántalmazás minden olyan szituáció, amikor a határaidat sértik vagy megsemmisítik.
Ez azt jelenti, hogy valaki rád kényszeríti az akaratát, megfoszt alapvető szabadságjogaidtól, kontroll alatt tart, megfélemlít direkt vagy indirekt eszközökkel, büntet, ha nem teljesítesz követelést, manipulál, fenyeget, zsarol, fogva tart, játszmázik.
A hazugságot kiemelt erőszak-cselekedetként kezeljük, beleértve azt is, amikor igaztalan szerelmet hazudnak és azt is, amikor félrevezetnek, vagy elhallgatnak előled fontos tényeket. Azt is, amikor átírják a valóságodat, mert arról becsmérlően nyilatkoznak, és megfosztanak ezáltal saját legbensőbb identitásodtól. Szűrik a rendelkezésedre álló információt, ezáltal nem partnerként tisztelnek, a saját döntésjogoddal, hanem birtokba vesznek, tulajdonként használnak, tárgyként, eszközként saját céljaik, külsőségeik, státuszuk, presztizsük, kényelmük, látszatuk fenntartása érdekében. Ennek eredményeként legyengülsz, énhatáraid sérülnek, a személyiséged torzulni kezd, átveszed a bántalmazó félre emlékeztető, számodra idegen viselkedésjegyeket.
A másik szemével kezded látni önmagad, aki nem te vagy. Elidegenedsz. Ez a fajta hazugsága a másiknak, amelyben megfoszt téged önmagadtól, a te saját önhazugságoddá válik. Celofán alatt tartod a fejed, vezekelsz, önigazolsz, míg meg nem fulladsz teljesen. Ez a hibernált állapot, vagyis a lefagyás. Annyi kedved sincs, mint egy döglött légynek, és nem érted miért. Ez tehát a második fázis: a felismerés.
Az első rész abszolút racionális tudás, még kívülállóként olvasod, érdekesnek tartod.
Második szakaszban érzelmeid támadnak a beazonosítás hatására: akár azért, mert elkövető, akár, mert áldozat vagy.
Az elkövetők legtöbbször gyűlöletesnek tartják az írásaimat, és igyekeznek nem tudomást venni róluk, vagy durván minősíteni engem. A falam a legfehérebb projekciós felület, mindent megjelenít. Ritkább és tiszteletreméltó esetben, az elkövető nem fröcsögni kezd, hanem önreflexiót gyakorol vagy segítséget kér szakembertől. A leggyakrabban az érintettek olvasnak, áldozati oldalról, mert ők azok, akik fuldokolnak és keresik a kapaszkodót. Amikor olvas, hazatalál, azt érzi, értik, nincs egyedül és nem őrült meg.
Azt érzi, ő nem gonosz ember, ahogyan beállítani próbálják. Ő értékes ember. Ez olyan érzés, mintha átölelné valaki. Itt indul el az érzések felszabadulása a celofán alól. Ezek az érzések ambivalensek, régről hordozottak, és sok súlyos dolog, emlék jön be.
Ezért sokan sírnak a szövegeimen. Mások dühösek lesznek, mert kimondják végre, hogy ezt tették vele. És el is érünk ezáltal a harmadik feldolgozási szakaszba, amikor a kognitív tudás és az érzelmi hatások összeérnek bennünk annyira, hogy kimondjuk: igen, érzelmileg bántalmaznak. Igen, áldozat vagyok. Igen, ez nem méltó az emberhez.
De itt nem állunk meg! Ez nagyon fontos. Mert különben életünk végéig megkeseredett rabszolgái maradunk a saját helyzetünknek. Hanem itt rakjuk össze az agyunkat és a szívünket, mondván, hogy a rohadt kurva életbe, én változtatni fogok ezen! Én ezt nem hagyom többet. Eddig nem tudtam, mi történik velem. Nem ismertem a jelenséget, nem ismertem fel miben vagyok, vissza lehetett élni velem. Beleszületettem és folytattam, nem az én hibám, nem tehetek róla. DE most már, innentől kezdve, ezt nem mondhatom többé. Most már, hogy tudom, igenis tehetek! És ez az a negyedik szakasz, amikor beleállok a saját döntésembe, visszaveszem a saját kontrollomat az életem fölött, az autonómiát, a felelősséget. Ez már az én felelősségem, hogy felálljak. És ha azt megragadom, akkor már nem áldozat vagyok. Ott megtörik az áldozatiságom.
És bár az érzések már jönnek és áradnak ebben a szakaszban, és innentől végig, mert nincs több elfojtás, hanem érzelmi szabadság van, amit fizikaivá kell tenni. Tehát az érzelmek felszabadulnak, ami először sokkoló és ellentmondásos, de végül elhozza a megnyugvásod, ha a skálát végigjárod, és nem szarsz be és menekülsz vissza a legelsőnél. Mert jön a szégyen, a bűntudat, a düh, a bánat, a letargia, a félelem, az undor, jön minden, ők a segítőid, hagyd őket a felszínre. Ezzel a mozdulattal, hogy te áldozatból a felismerésen és érzéseken át, felelős cselekvővé válsz, a szégyen alól emelni kezdi a fejed. Meglátod az eget. Felülemelkedsz. És úgy lépkedsz, olyan erővel, mint senki. Ez a mozdulat, hogy TUDOD, te most már tudod, hogy mit akarsz, és mit nem. És az az, amit te akarsz végre, és nem, amit mások mondanak. És ilyenkor sok tudatlan jóakaró, tagadásban élő rokon, próbál visszahúzni majd, hogy jaj, jaj, jaj, vissza azzal a sok érzéssel a palackba. De nem, a kibaszott elfojtásokat végre tökön szúrjuk, mert nincs más esélyünk az életben maradásra.
Lépünk, a fejünk az égben, sírunk, remegünk, de már önmagunkon nevetünk, hogy anyukám, már majdnem kint vagy, már majdnem megcsináltad. Rakétaként fogsz kilökődni a hazugságból a valóságba.
A másik őrjöng, dühöng, veszíti a kontrollt, és akkor látod meg őt a maga valójában. Hogy ki is volt. És ki lettél te mellette. És kivé küzdötted át magad, az újvilágba. Ez lesz a te Amerikád, baszki! És ott a Mayflower. Az élet eredendő öröme. És ha elkap ez a lendület, ez a flow, akkor már haladsz, akkor már nincs az az emberfia, aki megállítana, mert megérzed a szabadságot". Tisza Kata
