"A megélésünk nem feltétlenül az itt és most történő eseményből adódik, hanem származhat valamilyen múltbeli élményből is. Amikor valaki arra panaszkodik, hogy a társa nem figyel rá, nem törődik vele, az adott esetben lehet igaz, más esetekben viszont inkább valamelyik korai életszakasz, akár a csecsemő- vagy a kisgyerekkor tapasztalatait fejezheti ki.
Azok, akik életük első hónapjaiban-éveiben kötődésvesztést szenvedtek el, mert a számukra fontos személyek fizikailag vagy érzelmileg elérhetetlennek bizonyultak, vagy csak ritkán és kiszámíthatatlanul voltak elérhetők, a felnőttkori párkapcsolataikban ugyanazt a magányt, elhanyagoltságot, elhagyottságot és kiszolgáltatottságot élhetik meg, mint gyerekként. Akkor is, ha jól bánnak velük.
Az őket szerető, velük törődő társ is úgy tűnhet fel számukra, mint aki fütyül rájuk. Az előzetes tapasztalataink ugyanis olyan erősen befolyásolhatják a jelen élményének megélését, hogy hajlamosak vagyunk a nagy egészből egyetlen részletet kiemelni – azt, amire érzékenyek vagyunk. Sőt, általában nemcsak kiemeljük, hanem még föl is nagyítjuk, még bele is látunk olyasmit, ami valójában nincs benne, és ha ez nem lenne elég, akkor szándékosan ki is provokálhatjuk azt.
Ezért mondta Alfred Adler, hogy a legtöbb ember felkel reggel, és elindul a pofonjáért. Addig-addig megy, míg valahol be nem szerzi, majd amikor beszerezte, kijelenti: na ugye, megmondtam! Vagyis miután kiprovokálta a várt reakciót, megnyugszik abban, hogy ez nem is a szubjektív megélése volt, hanem a valóság – és ezzel a kígyó beleharapott a saját farkába." Pál Feri
