2025. január 7., kedd

Három betű

 Nem engedi megosztani az írást, ezért ide kiírom. Barna Berni író könyve Három betű, és a saját feszítő gondolataim.


„Kilépek a rendelő ajtaján. Nagyon hideg van itt. Tényleg, olyan, mint egy hullaház. A hajlamom meg a stressz. Miért nem mondta ki, hogy a boldogtalanság? Itt nem ér ilyen szavakat használni? Majdnem megkérdeztem, hogy: mondja, ön hogy nevezné ezeket a fekete pontokat a mellemben, ha egy nem orvosi nevet adna nekik? Egy székre rogyok. A szellemek itt viháncolnak bennem. Láttam őket. Azt mondják, aminek nevet adsz, azt sikerül megszelídíteni. Tudom a nevüket. A nem orvosi nevüket. Van, amelyiknek emberneve van. Van, amelyik egy emlék. Illat, pofon, ölelés, bánat. A testvérem is azt mondta egyszer, hogy a testünk olyan, mint egy veteményes. Belénk szórja magjait mindaz, mit megélünk, és amilyen történeteket alkotunk, másokkal közösen. Itt borulnak virágba, vagy válnak gyommá.” (Részlet a Szellemek a testben című írásból.)
"Nem azért írtam meg a betegségem történetét, hogy még népszerűbb legyek. A rákom nem biznisz. Azoknak szeretnék segítséget nyújtani, akik hasonló utat kénytelenek bejárni, mint én. Hogy a rákkal kapcsolatos félelmeinket és hitrendszereinket segítsek eloszlatni."
Saját megjegyzésem: A legnehezebb téma, amivel valaha is találkoztam, személyesen is és egy komoly baráti kapcsolatban is. Meg akartam menteni a barátnőm, de későn szólt és pedig nyomtam bele a szöveget akkor, amikor már mindegy volt. Telefonon beszéltünk csak. És sosem mondta el, mennyire a végén van az egésznek. Nyilvánvaló, hogy az utolsó előtti pillanatokban nem tömi az ember a legjobb barátja fejét okosságokkal, hanem tartja a kezét, Felitatja a könnyeit. Hallgat, Csendben van. Csak mellé ül. Csak van. Mindez akkor lesz aktuális, ha a másik is beszél a küzdelmeiről, az útjáról és arról, hogy most mi van. Rengeteg fájdalmat meg lehetett volna spórolni. Én abbahagytam volna időben a beszédet. Ő pedig őszinte lehetett volna. Épp ezért ez a legnehezebb teher, amit sokáig cipeltem. Mert nem tud, nem mer őszinte lenni az, aki épp az utolsó perceit éli, persze, hogy illúzióba menekül. És sikeresen megtalált engem, aki eleve illúziókban éltem, míg ki nem pukkant a buborék. És én megúsztam a 3 betűst. Ő egyszer igen, utána áttét és 3 hónap sem kellett, hogy jöjjön az üzenet: átaludta magát egy másik dimenzióba. Akkor realizálódott bennem az, hogy ez NEKI mennyire nehéz lehet. És bőgtem. És haragudtam magamra. Rá. A világra.

És hogy meg tudok-e bocsátani valaha is magamnak?