Amikor hiányzik az áldás, a jóvátétel a családban, az önálló élet felé... akkor mit tegyek? Amikor nemek vannak és nincsenek igenek, meddig hordozom ezt a mély sebet?
Amikor bántanak, megszégyenítenek, nem értenek, akkor miből építkezzek?
Tudok-e magamra igent mondani vajon?
Jogom van-e a saját utamra, vagy cipeljem a vállamon, csak azért, mert én bírom?
Lehet ezt tenni, igen.
De csak azért mert ezt meg tudod tenni... attól még nem kell megtenned.
Láthatatlanból látható leszek. Elhallgatottból hallható és hallgató leszek. Ezt mind reggel hatkor, a buszon döntöttem el. Fáradtságtól kábán, kimerülten, szalmabábuként álltunk, mind. Hideg, fagyos, rideg a hangulat, mint az ablaküveg.
És jött egy dallam.
Ami megmentett.
Ráleheltem az ablaküvegre és virágot rajzoltam. Szívet. Házat. Felhőt az ujjammal. Mást nem tudok. De ezt nagyon.
Végigkísért a dallam a fejemben. El tudtam végre aludni, letettem a terheket. A mindenkiért én vállalok felelősségét. Hátamon a zsákom, kövekkel tele. Minden kőnek nevet adtam. Mertem. Remegtem, de bátor voltam akkor végre egyszer. És ez megmentett. Örökre.
Szeretettel: Márti**
