A narcisztikus szülő rémálma a boldog, és autonóm felnőtt gyerek.
Rettenetes állítás ez, de sajnos igaz, és érdemes megjegyezni.
A narcisztikus szülővel nem kell direkt kitolni. Nem kell bosszút forralni ellene, vagy direkt kibabrálni vele, egész egyszerűen az van, hogy minél szabadabb és boldogabb vagy, ő annál inkább nem érti, mit rontott el, mit csinált rosszul, miért lettél "ilyen", hiszen az érzelmileg éretlen, bántalmazó szülőnek nem célja az, hogy pszichésen viszonylag egészséges, és csillogó szemű felnőttet adjon a világnak.
A narcisztikus szülő debilt nevel.
Életképtelen kis külső akksit, akit a végtelenségig lehet szívni, bántani, használni, rúgni, tépni, rágni. Aki mindig hibás, aki szerencsétlen, aki úgysem maradna életben egyedül, aki senkinek sem fog kelleni, aki eszköztelen, gusztustalan, béna, és világi nyomorult, egy érzelmi rabszolga, egy Stockholm-szindrómás túsz, egy kupac, magatehetetlen kis gyurma.
Mikor a felnőtt gyerek (jó esetben!) erre rájön, és elmegy segítséget kérni (pszichológus), talál magának egy hozzá illő partnert, elköltözik, családot alapít, akkor a narcisztikus a világ tragédiájaként éli ezt meg!
Azt érzi, hogy elhagyták.
Elárulták.
A benne lakó, 3 évesnél nem több, sérült gyerek, sikítani kezd a gondozója után.
Tragédiaként éli meg azt, ami normális kéne, hogy legyen.
Körbepanaszkodja a falunak, hogy mit tettek vele, hogy elment másik országba a fia/lánya, hogy ő erején felül, hogy ő nem érti, hogy hát a gyerek hálátlan, kimosták az agyát, és itt a világ vége.
A narcisztikus szülő rémálma az önálló akarattal rendelkező felnőtt gyerek. Aki felett már nincs kontroll, akinek nem lehet beszabályozni az életét, akinek már nem lehet tovább vagdosni a szárnyait. Akinek kifejlődött az agya, a lelke, az értékrendje.
Ebbe, szegény, belehal, elsorvad, kikészül.
És te ott állsz, 30-40-50 évesen, és bámul rád a falu, hogy mit tettél szerencsétlen anyáddal/apáddal, és nem érted az egészet.
Mert nem tettél semmit, csak az életet választottad a lassú kínhalál helyett.
És jól tetted.
A bántalmazó szülőért nem felelős a bántalmazott gyerek. Alapvetően a szülő boldogságáért, szórakoztatásért sem felelős a gyerek, és ezt nagyon nehéz elfogadni és megélni, hogy nem a gyerek feladata felnevelni az érzelmileg éretlen felnőttet, és nem a gyerek feladata kiszolgálni őt.
Sok évnyi terápiás munka ez, rengeteg gyásszal, fájdalommal, önmagunk felé fordulással.
Nehéz megérteni, hogy amit tettünk, az csak annyi, hogy önmagunk boldogságát választottuk a másik boldogtalansága helyett.
És ez rendben van.
Aki tragédiaként éli meg, hogy a gyerekéből boldog, és önazonos felnőtt lett, abban a szülőben, sajnos, tényleg nincs szeretet. Hogy a gyerekét nem szereti, az már csak az okozat, szegényke, valójában, önmagát sem tudta szeretni soha, mert annyira sérült. De ez nem a gyerek terápiás feladata, hanem a szülőé.
Nekünk az a dolgunk, hogy egészségben és boldogságban éljünk, akkor is, ha ezt egy szülő katasztrófaként éli meg, és nem tudja feldolgozni.
Nem szabad benne maradni az áldozat szerepben! El kell jönni onnan, ahol levágják a szárnyainkat, ahol mérget csepegtetnek belénk, ahol bántás, gyűlölet, fekete légkör, harag, agresszió, és empátiamentes légkör uralkodik.
És eljönni ér.
És ér igent mondani magunkra, és nemet a bántalmazóra.
Kibaszott nehéz, de nem lehetetlen.
Én mindenkinek drukkolok!
Tessék megtanulni repülni!
- Bihari Viktória
