2018. május 22., kedd

amikor írok...

Sose gondoltam volna, hogy az, hogy egyedül vagyok, az nem a világ vége. Naná, hogy az. De... mégiscsak jobb, mint egy olyan emberrel élni, aki egyedül hagy engem. Még vacakabb, amikor néha kap az ember valami szeretetmorzsát, hogy azért ne húnyjon ki a "tűz". Mármint bennem. Holott már rég korom és hamu, pernye és értetlen káosz volt minden. Mindenki látta, csak én nem.


Talán mert nem hittem el. talán mert nem értettem. Senki nem mondott semmit. Forgott körbe a világ és patakokban folyt a könnyem. Fogalmam sem volt, most mi lesz velem. Mély szomorúság és jócskán düh is volt bennem.

Nem, ez nem lehet. Ennyire nem lehetek vak. Ennyire nem lehetek senki. Nem értem, mit rontottam el? Hiszen én szeretem.

Később rájöttem: SEMMIT.
Nem illünk össze. A szeretet mit sem segít. Nem taníthatom meg a másikat szerelmesnek lenni. Az vagy van, vagy nincs. A szerelem elillant. A szeretet megmaradt. De nekem nem ez kell. Vágyom arra, hogy csodálatosnak lássanak és egyetlennek tartsanak.

Továbblépni, elengedni... elfogadni? Vicc! Ugyan! Velem ne szórakozzon senki!

Ördögi terv fogant meg bennem. Bosszú. Engem nem lehet elfelejteni. Olyan harag támadt bennem, hogy nem ismertem magamra.

Mérges voltam a világra, mindenre, bárki szembejött, nem láttam semmi jót benne. Még az irígység is feltámadt bennem. Ha nekem nem jó, ne legyen jó másnak se!

Mi van? Helló, ez nem én vagyok!

Aztán valahogy azt gondoltam... á, dehogy, hiszen ez az egész helyzet lehetetlen! Tuti, hogy szerelmes belém, hisz ezer jelét adta.... bár...

Mit nem adnék, ha most erre vetődne és csak úgy, mint régen betoppanna, elhívna. De basszus nem hív. Nem szól. Kettőt se.

Aztán elkezdett esni az eső. Könnyeim fátyolán át róttam az utat. Az eső csak segített. Éreztem, hogy élek. Fázom. És az végre észre térített.