2017. november 21., kedd

Parkolópályán - Deep talk




Csenget, nem nyílik a bejárati ajtó, így lemegyek elé és együtt jövünk fel a lépcsőn. Most észrevétlenül is szemügyre vehetem. Habár öltözéke és testtartása alapján magabiztosnak látszik, a szeme és a lépései elárulják, hogy valahol azért elveszett. Kedves, udvarias személyiség, bár kissé zárkózott, nem beszédes fajta.

...


- Azt mondod, képtelen vagy leparkolni egy nő mellett?

- Pedig vágyom rá és próbálom megtalálni azt, aki tökéletes, de nem tudok változtatni, mindig arrébb állok.


- Mi van még?

- Vagy úgy irányítom, hogy a másik adja fel, ne én.

- Ezt hogyan csinálod?


- Hát nem jól bánok vele, és akkor ő jogosan letol és veszekszik, és akkor végre sajnálhatom magam. 

- Amikor a változtatásról gondolkodsz, nem lehet, hogy valami más (helyzet, körülmény) változna inkább meg valójában?

- Hát, lehet, hogy nem felelek meg neki és úgyis kidob. Nem akarok az utcára kerülni.

- Félsz a változástól?

- Persze, mindenki fél.

- És mi történik, ha nem változtatsz?

- Langyos semmiben élek tovább.

- Mi zavar valójában? Mi az, ami számodra elfogadhatatlan?

- Talán az érzés, hogy nincs otthonom.

- Hmmm, ezt nagyon nehéz lehetett kimondani.

- Hát még az érzést cipelni.

- Megengedsz egy mondatot?

(bólint)

Az elhatározás, hogy otthontalanság és mások árnyékából a fényre juss, nagyon erős dolog. A felismerés, hogy elhagyod a bizonyítási vágyat egy csepp elfogadásért, megértésért, szeretetért, nagyon fontos dolog. Az első lépésed azért, hogy legyen otthonod. Aztán ott van az elszántság. Hogy erősebb legyen benned, mint a félelmed.

Említetted, hogy a tökéletest keresed. Mégis milyennek képzeled ŐT?

- Kis cici, nagy popsi. Na jó. Fogadjon el, úgy ahogy vagyok. Lásson meg engem, akkor is, amikor egyáltalán nem érdemlem, hogy szeressen.

- (kis mosollyal) Vajon benned is megvannak ezen utóbbi tulajdonságok? Húzz egy kártyát, légyszíves. Felolvasnád, mi van rajta?

- "Valamennyi kezdeményező és alkotó cselekedetet illetően egyetlen alapvető igazság létezik – abban a pillanatban, amikor valaki határozottan elkötelezi magát, a Gondviselés is működésbe lép." (Johann Wolfgang von Goethe)

- Most hogyan érzed magad?

- Kicsit kiváncsivá váltam. A hangulatom is jobb lett, hogy kimondtam azt, amit évek óta magamba zártam.

- Mikor érzed azt, hogy értelme van annak, amit csinálsz?

- Amikor elismernek.

- Mikor érzed azt, hogy örülsz annak, amit csinálsz és eltűnik az idő, beszippant a tér, és még enni is elfelejtesz?

- Amikor zenét hallgatok.

- Mi az, ami még hiányzik?

- Talán hogy elhiggyem, én is szuper vagyok. Hogy higgyek magamban és ne akarjak megfelelni mindenáron azért, hogy elfogadjanak.

- Mivel lennél tehát elégedett?

- Ha bátor és szabad lennék. Ha nem a tökéletesre, hanem az igazra várnék. Aki úgy szeret, ahogy senki. És akkor én is képes leszek úgy szeretni.

- Neked mi a szeretet?

- Aki szeret, az szabadon hagy. Hogy elfogadhassam a kalitkát, ami a szeretet és a kötődés, az elkötelezettség számomra.

 - És te hogyan szeretsz? Te is kalitkát adsz majd a másiknak? Vagy jól érzi majd melletted magát a másik?  Mi tart vissza attól, hogy bízz végre magadban?

- Én magam. Nekem kell előbb változtatnom. Talán most nem is párkapcsolatban kéne gondolkoznom.

- Szereted-e most azt, amit kihoztál magadból?

- Hmm. érdekes a kérdés. Talán igen.

- Milyen szót viszel most haza magaddal?

- Tükör.

- Mi lesz az első lépésed, hogy innen elmész?

- MEGállom kicsit.

...

Néztem az ablakból. A hátát láttam csak a szürke esőben. Egyenes, kihúzott háttal, határozott léptekkel indult haza.

***

Gondolatmorzsák:

Elismerést és nem megítélést érdemel az, aki változtatni akar. 
Csak elkötelezett ember képes valódi szeretetet, bizalmat és biztonságot adó kapcsolatban élni.
Hiszek a bátorságban, és hogy ne magad ellen dönts. 

Nincsenek megjegyzések: