Régebben ez a lány az asztal mögött ült, a sarokban. Közvetlen, kellemes, nyitott szívű ember volt. Hosszú haja engedelmesen göndörödött vállára, ruhája egyszerű, s szelíd mosoly fürdött az arcán. Firkált. Sokszor firkált, mindig ugyanazt. Házat, tetővel. Szépen kanyarodtak a cserépnek gondolt vonalak a tetőn, keze füstöt kavart a kéménybe, a sarokba gubbasztó felhő gömbölyült, alulról kibújó nappal és a madarak se maradtak le, igaz, csak egy hullámvonallal, az égről. Egy pszaki is megdicsérné a fáit!
