2015. február 15., vasárnap

csak úgy

Vacak napok. Az ötlet - tanulni - jó volt, de nem kivitelezhető egyelőre ingyen. El kezdtem hát nézni pár kurzust, önerőből vajon mire mennék. A tanfolyamok drágák, irreálisan sok idő és energia kell még hozzájuk.
Volt már jobb napom is, a szemem is begyulladt, a kedvem is csak olyan csendesen csurranó, türelemre intő, könnyesbe hajló.

A halott dolgoktól, amik valaha mi voltunk és amik még bennünk maradtak valahogy, meg kell szabadulni!!!
El kell kezdenem elfogadni gyökértelenné válni. Semmihez nem tartozni. Semmire nem vágyni. Mégis jelen lenni. Türelemmel lenni magamhoz, másokhoz. Milyen furcsán szürke ez az állapot. Mintha kikerülve a burokból, a biztonság és bizonyosság buborékjából, már be sem akarnék menni többet oda. A bizonytalanság szellője csókolja arcom, meglegyint, aztán becsapja az orrom előtt az ajtót. Megint. Azt hiszi győzött.
De fellebbent egy függönyt közben.... amit csak én látok. Csak én érzek.

A változásban az a legérdekesebb, hogy átértékelhet az ember dolgokat. Esélyt kap önmagára találni vagy épp elveszni. Zuhanórepülés, a szükséges rossz... többnyire csak alulnézetben látható a teljes kép!

Ennek sosincs vége, olyan mint egy szinusz hullám. Sodródunk vagy lebegünk. Egy beteg, lepusztult érzelmű, végletekig hiú, képmutató mohó sapiens világban próbáljuk a kreatív fordítottat, az unalmas sima helyett.
Hullámokban élve, mert ennek sincs sosem vége. Fent és lent. Mert igen, mindig ismétlődik. Minden elmúlik. Mindig van remény, ha magamban bízok. Hinni kell, hogy jól döntök. Hogy átgondoltam, és megéreztem a józan ész és a szív hangját. Hogy megértettem végre, a testünkön keresztül üzen a lélek. Belül fájok, fáradok. Egyre kisebb a tér és fogy a levegő, szökik a jó. Nem maradhatok.

Igen, jól tettem, hogy kimondtam: nem. Az önbecsülésemért. magamért.  Cserébe a lekezelő bánásmódért.
Mindenki igent mondott. Két hónap múlva lehajtott fejjel jönnek ki utoljára a kapun. Mert nincs tovább csak rabszolgának maradni, megszégyenítő éhbérért.

Én a "már nem, de még nem" állapotban leledzem. Már nem hajlok meg. Még nem vagyok védett korú.
Szerencsére.
Azt hiszem a tanulásra félretett pénzen inkább a gyereknek kéne venni szekrényt. Zsúfolt lett a szobája, miután visszaköltözött. Ő sem találja a helyét. Fiatalon élte meg ugyanazt, amit én vén fejjel. Ha túléli, vajon mennyire lesz akár érzéketlen vagy akár örök magányra vágyó? Vajon erős-e és kutat-e új álmok után? Épít-e?

A régi álmok elbújtak. Ismét jön egy nagyon takarékos üzemmód. De még működöm. Akár közre is.

**

Ja update: Kiskölöknek online angol gamer tanácsadói munkája van. Lánykámnak pedig jó hírei és a valóságban is nevethetünk végre együtt ... 3 hét múlva.

És citromos-mustáros-tejfölös csirkecombot főzök.Spagettivel. Aztán söprök. El. :-)

Nincsenek megjegyzések: