2014. november 2., vasárnap

Gyász, beszél

"Más az életünk, ha tudjuk, hogy halandók vagyunk. Szókratész azt mondja, hogy filozofálni nem más, mint halni tanulni. Halni tudni pedig nem más, mint élni tudni.”

A halál morbid, hideg, lélektelen arca.... szavak nélkül, egy nekünk félelmetes és ismeretlen világ felé nyithat mégis utat.

,,Az az ember, akinek a szíve nem változott, senki másnak a szívét nem fogja megváltoztatni."
Carl Gustav Jung


Stalinak sem arról szólt az élete, hogy világokat akarna megváltani, vagy átrendezni szeretné a csillagok járását az égen, egyszerűen csak arról szólt, hogy ember maradjon az embertelenségben. Képtelen volt haragot tartani, és szinte túl könnyen megbocsátott.
A saját bajairól keveset beszélt, egész lénye a másokról szólt.   Utazó volt, örök szépre vágyó, nevetésre és ölelésre termett, mintha csak ez lett volna minden feladata: megtanítani szeretni, megbocsátani, megköszönni, mindenből tanulni. Olyan csoda volt ő maga nekem, ahogy rám talált, ahogy meghallgatott, ahogy játékosan együtt filóztunk, ahogy... igen Stalikám, hiányzol. Ez a hiány valamit megérlel hát bennem. Ráébredek egyfajta félelemre, hogy mindig egyedül maradunk a nagy döntésekkel. Hogy egyedül halunk meg.
Pedig mennyi mindennel gazdagodtunk, mégis...


Talán az egész élet erről szól, hogy találjuk meg istent egy virágban, egy felhőben, egy emberben, önmagunkban. Azt az istent, aki óv, törődik veled, de nélküled nem tesz semmit. Vár, míg megérsz rá és meghallod a hangját. A szív hangja ez. Kicsiny belső hang, halk, csak az hallja, aki fájt valaha. Akaraterőt és kitartást küld, elfogadásra és elengedésre tanít. A jó mentalitás szárnyat ad és túljuttat időn és teren.

Milyen egyszerű lenne a döntés, ha fel lenne minden címkézve, ez jó, ez rossz, de ugye ez is nagyon szubjektív. Ami engem melegít, azt mástól elvették. Oly csodálatos, mikor van egy ember, akire rábízhatjuk a titkainkat, tenyerébe helyezhetjük a szívünk, gondolataink, érzésein, és igen, még mindig azt akarom, hogy tudja: mindent köszönök neki és nagyon szeretem.Talán nem mondtam eleget. Talán megfutamodtam az utolsó nagy beszélgetés elől. Talán nem akarta rám terhelni a halált, a visszavonhatatlant, utolsó hívásánál sem sejtettem, nagy a baj. Csendesen, szívében békével ment el.

Szeretett tanítani, érdeklődést kiváltani, majd ezáltal rávezetni, átadni a megszerzett szépet, érzésekben, képekben, gondolatfoszlányokban, fotókban.  Milyen türelmesen vártad, hogy magam jöjjek rá: igenis minden nap ajándék. Őrizlek. Továbbadlak. Szelíd lényed  bennem marad, vigyázok rád. Vigyázol rám, pedig nem beszélünk, nem látjuk egymást. Köszönöm, hogy vagy Nekem. Nem akarom, hogy fájj. És most bőgök, mert kettőnk közül én nem tudom elfogadni ami van. A dolgom semmi más, csak folyamatosan: Szeretni Téged! Gondolok rád. Gondolsz ránk. Mindig csak adni szeretnél! Köszönlek!
Ó én balga, hisz már nem fáj neked semmi. Csak mi maradtunk itt nyomorúságosan ezzel a nagy hiánnyal.

"Az ember áthidalja a saját félelmét, ha látja a másikét. Ez sokat segít az életben." (Polcz Alaine)

Mikor valakink meghal, sírunk, félünk. Siratjuk a másikat, siratjuk magunkat, elborzaszt a gondolat, hogy nem fog ránk emlékezni senki, hogy egy szál virágot se hoznak sírunkra, hogy csendben, feltűnés nélkül vagy értelmetlenül elmúlunk, majd elfelejtődünk, félünk attól, hogy igazi örökséget sem hagytunk, mi sem élünk majd halálunk után a szívekben, s örök csend lepi be az élők fejében is helyünk. Tárgyaink megkopnak, szétesnek, elfújja őket a szél, senki nem érzi majd azt az érzést, amit mi éreztünk akkor, mikor mieink lehettek.

Nem készülünk fel arra, hogy meghalunk. Hogy is tennénk ezt, mikor mindig dolgunk van. Mindig rohanunk, mindig lustizunk, többnek, szebbnek, jobbnak mutatva élünk, el vagyunk foglalva magunkkal, s közben nem érünk rá másnak segítő kezet nyújtani vagy épp magunkért kiállni. Nem érünk mi erre rá.

Időnként kábán nézünk, fogalmunk sincs, mi minek is a hozadéka, s mi miért is (milyen okkal, milyen céllal) történik velünk. Csak rohanunk, tesszük, vagy nem tesszük, ész nélkül, vagy aggyal, szív nélkül vagy lélekkel, tudatosan vagy tudattalan, tudva vagy tudat alatt, tudással vagy tudatlan, manírral vagy panírban.

Mikor itt állunk a temetőben, akkor jövünk rá: az egész életünk a halálról szól.
Hogy méltón, tükörbe nézve tudjunk elmenni akkor, amikor el kell menni.

Miért félünk még a haláltól? Mert érezhetjük ezekben a pillanatokban, hogy Stali halála egyben a saját életutunk átvizsgálására, felmérésére és mérlegelésére, értékelésére is int egyben minket. Mérték s érték.

Még nem fogadjuk el a halál tényét, a másikét sem, hisz tegnap még beszéltünk, és mi történt vajon, mi megtettünk-e mindent, vagy épp harcos karcossággal bűnvád mardos belül, amiért valamit elhallgattunk, nem úgy tettünk, ahogy éreztük, ahogy gondoltuk.

Miért és mikor félünk mi saját magunk a haláltól?

Amikor ezen események, s egy temetés döbbent rá minket arra, hogy még nem... még nem tettük meg azt, amit meg akartunk, még annyi dolgunk van s még annyi minden vár ránk, még annyi mindent nem próbáltunk és még rendbe kéne tenni pár régi dolgot, amin még lehet segíteni, és elengedni néhányat, amin már nem.

Van az indiánoknál egy mondás. Ez a nap jó nap a halálra. Tévedés azt gondolni, hogy halni szerettek volna.
Élni szerettek volna, tiszta lelkiismerettel. S ugyanígy halni.
Még nem késő, kimondani annak, akinek ki kell és ki akarod mondani: szeretlek... köszönöm, bocsáss meg...
még nem késő jónak lenni és adni, megtenni, amit megtudsz engedni és még egy kicsit többet is...

Még nem késő úgy élni, hogy méltón halhassunk.

Nekünk, ittmaradottaknak, MOST azonban marad a gyász, annak kihordása, amit sosem szabad kihagyni, nem megélni, s maradnak az emlékek, amik közül a rosszabbak élüket vesztik és a jók türemkednek, egyre vehemensebben  előre.

Ezen emlékeink lánca pedig csodálatos lehet, hisz a bennünk élő múlt képei - rajtunk keresztülfolyva - új reményt és új életeket ad.

Elment. Csendesen, szívében békével.

"Néha-néha elgondolkodok:
mi lesz veletek? sorsotok...
Lesz-e ki törődjön véletek?
Mi lesz, ha én már nem létezek?

Tudom nem vagyok nélkülözhetetlen...
De együtt voltunk bajban, győzelemben.
Lesz-e más ki helyemre álljon?
Kinek, mint nekem, fájdalmatok fájjon.

Most is csak értetek aggódok én,
túl életem nagyobbik felén.
Hagyatékom néktek ez legyen:
éljetek, ahogy Krisztus élt - szeretetben."

(Schrenk Éva: Hagyaték, forrás: Poet.hu)

6 megjegyzés:

Györgyi írta...

Méltó írás ez Stali emlékének őrzéséhez. Ráadásul minden sorában az életigenlésről szól, bár azt hihetnénk, hogy a halálról mesélsz.

márti írta...

Köszönöm Györgyi, ezt szerettem volna valahogy, ha furcsán is, de átadni, Tőle kaptam és Tőletek. Barátoktól. Mekkora hatalmas erő a Barátság. Hatalmas ölelést küldök mindenkinek. Tiszteletem minden békés harcosnak.

Töprengő írta...

Megértve olvastam. Hiányzik. Nem sokan maradtak, akiket még annyira szerethetek, önző módon drukkolok, hogy még sokáig megmaradjatok szeretteiteknek és nekem!

Györgyi írta...

Itt maradtunk egymásnak és megtanulhattuk Tőle, hogy ez milyen nagy kincs.
Ölellek benneteket.

márti írta...

Ölellek Benneteket!

Valley írta...

Ahogy telik az idő, egyre kevésbé tudom megfogalmazni az érzéseimet, gondolataimat. Sok ember ment el az utóbbi időben mellőlem. Néha magam sem értem, kinek a halála ráz meg, és kié kevésbé. Az övé feldolgozhatatlan. Benne van a mindennapi gondolataimban.
Te nagyon szépen foglaltad szavakba, ami az én szívemben is van. Köszönöm.

(Bocsánat, hogy csak most írok, de végre rátaláltam a belépési jelszavamra! :) )