2014. június 25., szerda

J-égtörő gondola-t

Aztán egy régi barát megkérdezte, hogy vagyok. Én meg hirtelen nem tudtam, mit is írhatnék (sírhatnék?). Jól. Nagyon jól. Túlképp igen jól. Ahhoz képest, meg tényleg jól. Valóban, mert lehetne sokkal rosszabb is, sőt, volt rosszabb is.

Naná, de voltam jobban is. A tényekre támaszkodom, egyenként jutnak eszembe. És ha összességében nézem, megrémülök. Tehetetlen vagyok. És mégsem. Ugyanis nem vagyok telhetetlen. Soha semmi nem lesz úgy tökéletes, ahogy eredetileg, évekkel ezelőtt gondoltam. Az élet olyan, amilyen. Benne LÉleKvirágok nyílnak: az illanó pillanat örök örömét, emlékét adó csodái, kicsiny átlátszó, nem látszó boldogságcseppjei.


Akkor most melyik irányba menjek? Panaszkodjak, hisztizzek, a világra morogjak és vadvakketrecbe zárjam magam, mert ez a trendi, vagy a képzeletem segítségével felülmúljam magam: addig aludni, míg az elfeledett örömszavak el nem hangzanak... s be nem jutnak a lélek titkos régióiba s veszi korlátlanul és korlátok nélkül "birtokba" az elmém. Kortalanul. Kórtalanul!

Ej de nagy az egó, fésüld hátra - mondhatná erre bárki is.
Á, nem erről van szó, pont nem. Mert alulmúlni, ennél alább, már nem megy!

De minden csendes üresjáratban van valami jó. KIALHATOM végre magam. Állítom, a baráti szó és egy nyugodt kuckó... megoldás a szemem problémáira. A jót is meglátom majd, nemcsak a rosszat. Igaz, nagyon elrejtőzött. De legalább tudom ezt a titkát!


Receptre kéne felírni:
Csukja be a szemét! Utazzon! Képzeletben!
Nyissa ki a szívét! Olvasson! Olyat, ami jeget tör, ködöt foszlat, égbe tör...
hisz' fagyott lélekladikunk, vicsorgó hitünk, tudatunk mind csak... ugyanolyan képzelet és illúzió.

Minden illúzió. Csak egy valami örök.  A Szeretet.

Nincsenek megjegyzések: