2014. június 3., kedd

csakúgy

Beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút, fekete kisgyereke születik: a félreértés, a sértődés, a megbántott önérzet, a kétely.
/Szabó Magda/

"Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először nem is tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti".



Higgadtan beszélgetni kell, mégha konfrontálódunk is, mert ebben is magunk számára lesz tanulnivaló. Az a bizonyos asszertív kommunikáció, ami nem a másik vádolása, hanem az én érzéseim hangsúlyozása, működőképes. Az, hogy kérdezni és meghallgatni tudni kell, az pedig égetően fontos. Kár feltételezésekbe, előítéletekbe bocsátkozni, mert annak sosem lesz jó vége. Beszélni kell a kényes témákról. Akkor, mikor felmerül. Ez a hosszan gömbölygő téma az utazás előtti pattanásig feszült helyzetben lévő 10 percben kellett kipukkanjon. Mikor máskor.

Pocsék 2 hetem volt.

Valószínű most voltam életemben a legbátrabb, ki mertem mondani valamit, ami rágott belül engem, és ami nem esett jól a másiknak. Két másiknak. A két legjobban szeretett másikamat bántottam meg.

Ők meg érzelmileg zsarolnak.

Most valószínű egy jó időre elvesztettem mindkettőt. Nyomokban persze még létezek számukra, de csak vonuljanak kuckójukba és merüljenek el magukban.  Ezt én most elfogadom és bevállalom.

Mert aki tényleg szeret, az nem futamodik meg némi kompromisszumtól, ha az a számára nem lealázó. És nem konfrontálódna, ha tényleg nem lenne nagyon fontos, hogy akárhogy is, de beszéljünk már erről és ne söpörgessük a szőnyeg alá.

Mert ha én tényleg szeretem őket, akkor nem fogom a nekem vagy nekik lealázó kompromisszumot választani.

Nem, nincs új hűtőm, lévén nincs hőség, sőt, a lakás jégverem, így el is feledkeztem róla. 25 fokig működik a másik.

A lakás most nem otthon, csak egy lakás. Egy jégverem. Dolgozni így is jó. Élni... kevésbé.

Megoldódik, anya, minden rendben van, hív a lányom, aki maga is olyan kételyekkel küzd, hogy képtelen tovább egyedül kint élni, hazajön. 6 év kellett neki távol a családtól, hogy rájöjjön, hiába van pénze, bulik, az élete mégis üres.

Minden megváltozott.

Hát akkor születünk. Újra. Ahányszor csak kell. Nem adom fel. Élni akarok. Ha nem is vagyunk egy helyen, attól még ... (bennem) együtt vagyunk.

A "hogyan"-t kénytelen vagyok rábízni az univerzumra. Hiába vagyok én elfogadó, ha a másik nem befogadó. VÁRNOM kell.

junikhiányomvan

4 megjegyzés:

stali írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
stali írta...

Nyugi. A megoldas is meglesz.

Töprengő írta...

Mikor akarsz beszélni róla? Tudod, hogy meghallgatlak, akkor is, ha nem tudok okosakat tanácsolni!

márti írta...

Nyomom az ágyat, jövő hétre jegyezz elő, légyszi! Kedvesednek szorítok!

Köszi stalika, neked is!