2014. április 16., szerda

másKÉPp

Szeretettel Borókának, komment helyett.

Az első nagy megbocsátás"élményem" egy régebbi kapcsolatomhoz fűződik, ami a válás utáni első, fülig-szerelem volt és ahogy kellett, logikusan épp ezért döngölt földbe. Ez egy régi, de annál markánsabb emlékű történet.

Mindketten tévedtünk, és persze mindkettőnknek sajátos igaza is volt, a kettő közé épített volna hidat a szeretetet + vágy = szerelem, de inkább  vert éket az egyenrangúság hiánya. Persze én, mint vesztes, ki jobban szeretett, az kért bocsánatot.

Úgy bucskáztak ki a szavak belőlem, hogy már nem az volt az érdekes, hogy valóban megbocsát-e nekem.


 Pedig reménykedtem, hogy egyszer a királynőjének lát majd, ha én a királyomnak. (Ugye mostanság már olvasottabb és talán okosabb volnék korona-felhelyezés ügyben, bár, ki tudja.)

A lényeg, hogy kimondtam. Tartott vagy 5 percig a magyarázat hozzá, lévén annyira más érzelmi, tapasztalati  és mentális síkon mozogtunk. De ugye a szerelem, sötét verem, ki látta, hogy nem beteg a beteg, csak a torka véres.

Az egészben, akkor, végre ÉN voltam fontos. Hogy megtarthassam a méltóságom, amin csorba esett, a szeretett embertől sosem várjuk az övön aluli ütést vagy hátbatámadást.

Mondtam és mondtam... s közben nem szégyent éreztem, hanem lebegést, könnyedséget, hogy végre megszabadultam a bennem ragadt szorongástól és értetlenségtől. Megkönnyebbültem. És a bónusz... Valahol magamnak bocsátottam meg. Azért, hogy egyáltalán csinálom még, hogy egyáltalán hagyom, hogy valaki, akit szeretek, aki "szeret", olyant tegyen velem, amit magának nem kívánna.

A kapcsolat még egy ideig döcögött, aztán kimúlt.Én belehaltam, 9 hónap tápászkodási időm volt az elengedésre. Görcsösen fogtak az emlékek, fogalmam sem volt, hogyan tovább. Az elengedés aztán idővel magától jött, egy könyvesboltban, illetve kettőben. Hogy pontot tegyek a magamban lévő fájdalomnak és sóvárgó hiánynak, felmentem a városába és persze mindenhol őt éreztem, őt láttam. Na, kellett ez nekem?  Igen, kellett. Szembe kellett néznem azzal, hogy ez a város nemcsak ő, hanem én is. A könyvesboltban, ahova szándékkal betértem, megszólalt a kedvenc számom, nagyon ritkán hallom a rádióban. Csak lestem. Ez az én városom!

Megyek egy másik boltba, nem kaptam meg, amire vágytam, belépek, válogatok. Mit gondoltok, mi történt? Ugyanaz a szám szól. A valószínűsége, hogy egymás után kétszer hallom ezt a csodajó dalt, és pont itt és pont most... a nullához közelít.
Ez kész! Minden fájdalom kitörlődött és boldog voltam. Szárnyaira és védőszárnyai alá vett, ringatott, ölelt, lebegtetett a zene. Nélküle. Az ő városában.

Így engedtem el, illetve hagytam, hogy megérjek rá, hogy megérjem bennem az ELHATÁROZÁS, de sosem felejtem el a leckét.  A megbocsátás ezek után, immár a másiknak, könnyen ment, mert magamban már könnyű voltam. Nem bántom én, hisz annyira más ember, s másnak még lehet tökéletes és igenis én is lehetek másnak az! Néha tudatában sem volt annak, hogy mit cselekedett. Nekem pedig meg kell tanulnom nemet mondani.

Erre jöttem akkor rá: előbb magamnak kell megbocsátani, magamat elhatározni, feloldani, feloldozni, utána a másikaknak. Utána erről olvastam is, állítólag tényleg nem mindegy  a sorrend.

***

A ex-férjemnek is sikerült megbocsátanom, de az egy teljesen más történet, mivel ő még nekem nem. A saját hibáit - nekem. Még egyszer leírom. Amit neki szabad, azt nekem nem, sőt. Hál' istennek, ki(s)írtam, már nem kísértenek a rémálmok, nagyon régóta.

A szüleimnek való megbocsátás több évig tartott. Ma már látom a jó oldalát is és hogy munkálkodott bennük a szeretet felém, és nem voltak más eszközeik kimutatni a szeretetüket. Apa már remélem büszke rám, és anya ma megjelent nálam egy sonkával, eljött bot nélkül otthonról, hogy figyelmeztessen, ne menjünk hozzá, beteg van a háznál. Az utat ismeri hazafelé, de másfelé eltéved. Alzheimeres. A Jóisten megszánta és elfelejtette a vele történt összes fizikai és lelki fájdalmat. Szerencsés. 80 éves és abbahagyta a gyógyszerszedést is. Túlél minket is, pedig lassan jár, de nincs lelki baja!!!!! Elfelejt minden bántást! Örül egy repülőnek az égen!!!! Gyerek lett, és ezt most a szó nemes értelmében értem.

Köszönöm, hogy voltak ezek a kudarcok, inkább csak erőpróbának vettem, mert a fájó, a félelmeimmel, bűneimmel, szégyenemmel való szembenézéseket bevállaltam, és ezek a megbocsátás-tapasztalatok életere szóló hatásúak, azóta jobban kezelem a mostani helyzetem és sokkal többször érzek hálát és köszönetet...

és hogy élni... jó.

2 megjegyzés:

boróka írta...

köszönöm

márti írta...

holnap jobb lesz, minden nap hoz új érzéseket, könnyebb pillanatokat


Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér
A kék meg a sárga

Egyszer két festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért.

– Nem menne kicsit távolabb? – mondta ingerülten a Kék.

– Menjen maga – válaszolta a Sárga –, s különben is, talán köszönne!

Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta – csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.

– Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! – morgott fitymállóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.

– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?

– De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok!

– Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga –, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem… és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.

– Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert… brr… vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!

– Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá… Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik… Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.

– Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.

– Hah! – kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:

– Nicsak, milyen szép zöld pötty!

:-))

Szép álmokat!!!