2014. március 20., csütörtök

Utolsó pár, előre fuss!

... és most jön a legcifrább: azzal, hogy nem küzdök a sorsom ellen, magam ellen, a betegség ellen, semmi ELLEN, hanem elfogadom és megtanulom kezelni, apró lépésekben IS mérni a sikert, megváltoztattam a sorsom. Hosszas betegséghalmazból jövök ki eredményesen.  Még lesz pár visszatérő, de már NEM ez foglalja le a tudatom és a mindennapjaim, már az álmaim sem álnok rémálmok, ez pedig magáért beszél.


Majd még mesélek a szeretet hatalmáról. Ha a világot nem is lehet megváltoztatni, egy kicsiny szegletet lehet benne elkeríteni. (Hisz valahol mindig valakinek az érdekét sértjük valamivel. Pl. ingyen anyagok a gyógyuláshoz).
Vagyis a világ próbál félreállítani, de nem érdekel. Azt mondod, nem lehet megcsinálni, és csak kutakodni kell, és rengeteg példa van arra, hogy jé, nem tudta, hogy lehetetlen, így hát megcsinálta.

Ott van például egy másik eset. Kis fiatal diák jön, gyakorolunk, segítsek, a gyomra egy merő görcs a hatalmas követelményektől, és csak attól, hogy elmeséli egy napját, már feláll a szőr a fejemen. Fél négyig folyamatos figyelésben van, hatalmas lexikális tudást várnak, és mindenből maga az alapkövetelmény olyan hatalmas, hogy a gyerek összeroppan alatta. DE jön, ez a szerencsétlen, még fél négy után, hogy GYAKOROLJON, mert fél, hogy nem felel meg, hogy butának nézik, hogy kinézik... stb. és mikor mutatja a feladatot, a kettesért, a szívem szakad.

Aztán kinyitjuk a füzetet és írunk, beszélgetünk, gyakorolunk. És jön a nehéz feladat. És csak annyi elég, hogy nem csesztetem. Ott ülök és elfogadja velem azt, hogy nem lehet ebből a tárgyból tökéletes, és akkor is megtesz mindent!

És ezzel, hogy elfogadta a határait és nem fél a mások véleményétől, a szülői szigortól, a tanári elvárásoktól, a gyerek felszabadul és hibátlanul megcsinálja a példát. OTT és abban a pillanatban valami megnyílik benne.

Aztán visszakerül a suliba, morog kettőt rá a tanár, belerúg a osztálytársa, otthon áll a bál, mert a gyerek csak kettes, a gyomra megint beáll, és visszaesik. Ugyanazt a példát még elkezdeni sem tudja. Stressz.

NEM az oktatást minősítem, nehogy valaki ideírjon erről, mert nem ez a lényeg!

A görcsök és félelmek elengedéséről, egy bátorító, a másikat elfogadó környezetben... szárnyakat adhat.

Aki NEM akar megfelelni, az mégis megfelel!  Persze egy pillanat alatt összedől ez egy gyereknél, egy érzékenyebb, fájó állapotban lévő felnőttnél, annál, aki keveset van jó környezetben és sajnos visszahúzza őt a sajátja. DE merni fog váltani, keresni meri majd a jót, mert tudja, létezik! 
Szavakkal ölni lehet, de lehet ölelni is! Sőt, szaval és mozdulatok nélkül is!

És ugye ott van például egy másik, egy egyszerű játék.

Utolsó pár. előre fuss...

Van remény boldognak lenni ebben az sikeréhes-koszos-marakodó világban !

Erről közreadom nektek egy barátom meséjét:

"És egy történet...
A suliban tavaly, volt egy feladat. Mindenkinek kellett csinálni egy előadást, abból, amit kihúzott.
Az egyik lány, olyan ajándékot tett le, ami mellett senki nem tudott elmenni....
Ő egy rövid előadást készített, a Suutari levelekről. (betettem a másik blogba)


és egy szívnyitó gyakorlatot, amit játéknak álcázott....
A csapatnak sorfalat kellett állni, egymással szemben, de kb bő karnyújtásnyira egymástól.
És mindenkinek egyenként csukott szemmel végig kellett mennie a sorfal között.
A sorfalat képzőknek pedig belátásuk szerint kellett cselekedniük, de csak kézzel tehették azt.
Simogatás innen, simogatás onnan.... az arcot, a vállakat, a karokat, a hátat....
a szívre tett tenyerek, a szavak nélküli érintések...

Aki túl gyorsan akart átrohanni, azt visszaküldték.
Semmi rohanás.

Csak a behunyt szem, a lassú séta, és az érzés.... a feltétel nélküli szeretet érzése...
Mindenkitől... végig...
A sor végén pedig a leányzó állt, aki ezzel a csodás ajándékkal meglepett minket, és ő fogadta a soron átsétálókat, egy hatalmas öleléssel....
Kicsit sok zsebkendő fogyott százon...
De olyan felemelő érzés volt, amit soha senki nem felejt el.
Amit a legkeményebbek se bírtak sírás nélkül végigcsinálni.... az öröm és boldogság könnyei..., amelyek lemossák a páncélt a szívekről.... a feltétlen bizalom, és a tiszta szeretet...
Az az érzés, amelyre mindenki vágyik a lelke legmélyén, és amikor megkapja, letérdel előtte, mert akkora ereje van... egyszerre megrendítő, és felemelő..."

***

Csak egyszer jusson ebből mindenkinek, alapból megváltozik az élete. Mert már más szemmel nézi, ugyanazt a világot. És a  saját világát.

Leírtam, mert le kell írni, hogy van remény. Van mosoly. Van gyógyulás.Csak játszani kell megtanulni, szívből, őszintén.


Köszönöm, hogy vagytok nekem.

3 megjegyzés:

boróka írta...

Köszönöm. Ma erre az örömre volt szükségem.

márti írta...

Nekem is. :-)

Köszönöm.

stali írta...

Erősen foglalkoztat, hogy mégis le kellene írnom a mások szemében lévőszálkát, ha már olyan remekül látom.
Tudod, többekkel futottam össze a freeblogon, akik képtelenek voltak tanulni addigi tapasztalataikból.
Valami ilyesmiben lehetne összegezni azt, amiből nem tudtak (gyakran nem is akartak) kimászni, hiszen ŐK jobbat érdemelnek.
Több - rendszerint 30 év körüli - blogtárssal megesett, hogy képtelen volt elszakadni álmai valóságként akart megélésétől. Botlik, orra esik, nem tud az érzések és viszontérzések közt különbséget tenni. Kivetít, reménykedik, belebukik, nem hiszi.
Közülük többről évek óta nem tudok már semmit, csak bizakodom, megtalálta élete jobb fordulatait, netán a társát is.
Szivesen vennék egy bekukucskálást némelyikük életébe - kíváncsi vagyok, na! Lehet, hogy ez az aprócska hibám még mindig megvan?