2013. november 8., péntek

A gyermek abból tanul, amit lát

Ma több fontos hívás jött.  Tegnap is. Pluszmunkát kínáltak és búcsúzni kell készülni, két rokontól is.

Sok dolog van, ami csak megtörténik velem.
Aztán ha kicsit felülről-messzebbről és időben távolodóan nézem, az mindig egy picinyke puzzledarabocska volt egy óriáspuzzle-ben, ami a sorsom, az életem.
Nem, nincsenek véletlenek. Idő úrfi és Sors úrnő ügyesen keveri a kicsiny darabokat. Aztán jövök én is, és veszem a bátorságot, kérek tőlük. Azt gondolod nem lehet?

Nem tudom, hogy is működik ez valójában, és kihez is szólok ilyenkor -  nem jönnék elő a felettébb nehezen befogadható "felsőbb énnel", Istennel, vagy az Univerzummal, úgyhogy megelégszem ezzel a névvel: Gondviselés -,

de ha valahogy fejben kész vagyok dolgokra és őszinte szívvel elgondolom, és kimondom, hogy mi is kellene még éppen, éberebb leszek és befogadóbb, és bizony elébem kerül valami, ami továbbvisz, jön egy hívás vagy egyszerűen csak történik valami, ami más irányba visz el.
ÉS mindig pontosan arra indít, ami fontos lesz később.
Veletek is volt ilyen már?


Gondolhatnánk, hogy a karmánk miatt amúgysem tudunk arrébb lépni, ül az bizony a nyakunkban és fojtogat, szemérmetlenül kellemetlenül.
Pedig talán épp elég lenne, ha a szívkamrát töltögetnénk és nem a karma karmával foglalkoznánk, a lélek- és szellemkertet kéne megművelnünk, hogy ebből adni tudjunk. Magunknak. Szeretteinknek. Másnak.
Igen, gyomlálni is kell rendszeresen.

Idő? A csalfa? Nem is létezik? Fogós, trükkös kérdés, bizony. Az örök időtlenséget és a teret szeretnénk, a nirvánát, a mennyországot, az önmegvalósítást, a beteljesedést, a boldogságot, a sikert, az elégedettséget, a... , a 4. dimenziót, kinek mit. Sokunknak már nem elég a 3., amiben bizony számít még az idő, és vannak, akik a 2.-ban maradtak.


Pedig mindenre van időnk, ha a kertünket gondozgatva, belső szabadság-fácskáinkat öntözgetjük, önbecsület bokrocskáinkat formára alakítjuk és önbizalomvirágainkat óvjuk, ápoljuk, időnként átültetjük, illetve újakat szerzünk, vagyis ha ennek fontosságát felismerjük.

Semmi sem kerül el, ami valójában nekünk rendeltetett és semmit sem veszthetünk el, mert az akkor igazából nem is volt sose a részünk, bár fontos leckét hordozott.


Az már egy másik kérdés, hogy ez a veszteség vagy el nem ért hiány fáj.
De hát az ember már csak ilyen. Ebből tanul. Így tanul.
Így tanul meg elfogadni vagy épp elengedni.
Így tanulja meg önmagát és hogy mi alapján választ a fenti kettő közül, hogy érdemben tovább tudjon lépni.

Vagy nem és marad ott, ahol.

Ez az érési folyamat nagyon hasonló, mégis, idő kell ezt megélni, s ez viszont nagyon különböző.

Pedig mekkora hatalom lenne, ha belül szabad emberek élnének egy család-, országfedél alatt.

Az ország jövendő vezetői már köztünk élnek, gyermekeink, vajon azt adtuk-e a gyerekeinknek, amit kellett? Megtettük-e azt, ami tőlünk várható... vagyis ...  tettünk?

Csak remélni merem, hogy többségünk legalább megpróbálja. Nem, az kevés. Akarja.

Most pedig a kedves versem jön - csakúgy, mint a Nyitott kézzel szeretni, ez is évenként egyszer felötlik bennem.

Talán mindig valaki halála váltja ki belőlem, vagyis hogy hagytunk-e valami IGAZÁN és valóban fontosat, bennük, a gyermekeinkben, örökre. Átgondolnivaló van hát bőven.

"Ha a gyermek együtt él a kritikával, megtanulja a bírálgatást.
Ha a gyermek együtt él a gyűlölettel, megtanulja a háborúzást.
Ha a gyermek együtt él a félelemmel, megtanulja a szorongást.

Ha a gyermek együtt él a szánalommal, megtanulja az önsajnálatot.
Ha a gyermek együtt él a nevetségességgel, megtanulja a félszegséget.
Ha a gyermek együtt él a szégyennel, megtanulja a bűntudatot.

Ha a gyermek együtt él a megértéssel, megtanulja a türelmet.
Ha a gyermek együtt él a buzdítással, megtanulja a magabiztosságot.
Ha a gyermek együtt él a dicsérettel, megtanulja mások megbecsülését.

Ha a gyermek együtt él a jóváhagyással, megtanulja szeretni önmagát.
Ha a gyermek együtt él az elfogadással, megtanul szeretetre lelni a világban.
 Ha a gyermek együtt él az elismeréssel, megtanulja, hogy céljai legyenek.

Ha a gyermek együtt él az önzetlenséggel, megtanulja a nagylelkűséget.
Ha a gyermek együtt él az őszinteséggel és méltányossággal, megtanulja az igazságot és jogszerűséget.
Ha a gyermek együtt él a biztonsággal, megtanul hinni magában és környezetében.

Ha a gyermek együtt él a barátságossággal, megtanulja, hogy a világ olyan hely, ahol jó élni.

Ha a gyermek együtt él a nyugodt derűvel, megtanulja, hogyan találjon lelki békét.

Vajon a mi gyermekeink mivel élnek együtt?"

(Dorothy L. Nolte: A gyermek abból tanul, amit lát)

És vajon mi, mivel élünk együtt?

**************

Volt egy érdekes dokumentumfilm, hogy a gyermekkori anyai szeretet mennyire megalapozza további sorsunk.
Kitartóbbak, bízóbbak, önállóbbak lettek az emberek, akiket anyai védőszárny dajkált, addig, amíg kellett.
Ráadásul bizonyos DNS receptorok is bekapcsolt állapotba kerültek, ami azt is jelenti, hogy a törődés "átírja" a DNS-ed, a belédkódolt sorsod.
Érdekes film volt.

Nincsenek megjegyzések: