2013. november 8., péntek

A gyermek abból tanul, amit lát

Ma több fontos hívás jött.  Tegnap is. Pluszmunkát kínáltak és búcsúzni kell készülni, két rokontól is.

Sok dolog van, ami csak megtörténik velem.
Aztán ha kicsit felülről-messzebbről és időben távolodóan nézem, az mindig egy picinyke puzzledarabocska volt egy óriáspuzzle-ben, ami a sorsom, az életem.
Nem, nincsenek véletlenek. Idő úrfi és Sors úrnő ügyesen keveri a kicsiny darabokat. Aztán jövök én is, és veszem a bátorságot, kérek tőlük. Azt gondolod nem lehet?

Nem tudom, hogy is működik ez valójában, és kihez is szólok ilyenkor -  nem jönnék elő a felettébb nehezen befogadható "felsőbb énnel", Istennel, vagy az Univerzummal, úgyhogy megelégszem ezzel a névvel: Gondviselés -,

de ha valahogy fejben kész vagyok dolgokra és őszinte szívvel elgondolom, és kimondom, hogy mi is kellene még éppen, éberebb leszek és befogadóbb, és bizony elébem kerül valami, ami továbbvisz, jön egy hívás vagy egyszerűen csak történik valami, ami más irányba visz el.
ÉS mindig pontosan arra indít, ami fontos lesz később.
Veletek is volt ilyen már?


Gondolhatnánk, hogy a karmánk miatt amúgysem tudunk arrébb lépni, ül az bizony a nyakunkban és fojtogat, szemérmetlenül kellemetlenül.
Pedig talán épp elég lenne, ha a szívkamrát töltögetnénk és nem a karma karmával foglalkoznánk, a lélek- és szellemkertet kéne megművelnünk, hogy ebből adni tudjunk. Magunknak. Szeretteinknek. Másnak.
Igen, gyomlálni is kell rendszeresen.

Idő? A csalfa? Nem is létezik? Fogós, trükkös kérdés, bizony. Az örök időtlenséget és a teret szeretnénk, a nirvánát, a mennyországot, az önmegvalósítást, a beteljesedést, a boldogságot, a sikert, az elégedettséget, a... , a 4. dimenziót, kinek mit. Sokunknak már nem elég a 3., amiben bizony számít még az idő, és vannak, akik a 2.-ban maradtak.


Pedig mindenre van időnk, ha a kertünket gondozgatva, belső szabadság-fácskáinkat öntözgetjük, önbecsület bokrocskáinkat formára alakítjuk és önbizalomvirágainkat óvjuk, ápoljuk, időnként átültetjük, illetve újakat szerzünk, vagyis ha ennek fontosságát felismerjük.

Semmi sem kerül el, ami valójában nekünk rendeltetett és semmit sem veszthetünk el, mert az akkor igazából nem is volt sose a részünk, bár fontos leckét hordozott.


Az már egy másik kérdés, hogy ez a veszteség vagy el nem ért hiány fáj.
De hát az ember már csak ilyen. Ebből tanul. Így tanul.
Így tanul meg elfogadni vagy épp elengedni.
Így tanulja meg önmagát és hogy mi alapján választ a fenti kettő közül, hogy érdemben tovább tudjon lépni.

Vagy nem és marad ott, ahol.

Ez az érési folyamat nagyon hasonló, mégis, idő kell ezt megélni, s ez viszont nagyon különböző.

Pedig mekkora hatalom lenne, ha belül szabad emberek élnének egy család-, országfedél alatt.

Az ország jövendő vezetői már köztünk élnek, gyermekeink, vajon azt adtuk-e a gyerekeinknek, amit kellett? Megtettük-e azt, ami tőlünk várható... vagyis ...  tettünk?

Csak remélni merem, hogy többségünk legalább megpróbálja. Nem, az kevés. Akarja.

Most pedig a kedves versem jön - csakúgy, mint a Nyitott kézzel szeretni, ez is évenként egyszer felötlik bennem.

Talán mindig valaki halála váltja ki belőlem, vagyis hogy hagytunk-e valami IGAZÁN és valóban fontosat, bennük, a gyermekeinkben, örökre. Átgondolnivaló van hát bőven.

"Ha a gyermek együtt él a kritikával, megtanulja a bírálgatást.
Ha a gyermek együtt él a gyűlölettel, megtanulja a háborúzást.
Ha a gyermek együtt él a félelemmel, megtanulja a szorongást.

Ha a gyermek együtt él a szánalommal, megtanulja az önsajnálatot.
Ha a gyermek együtt él a nevetségességgel, megtanulja a félszegséget.
Ha a gyermek együtt él a szégyennel, megtanulja a bűntudatot.

Ha a gyermek együtt él a megértéssel, megtanulja a türelmet.
Ha a gyermek együtt él a buzdítással, megtanulja a magabiztosságot.
Ha a gyermek együtt él a dicsérettel, megtanulja mások megbecsülését.

Ha a gyermek együtt él a jóváhagyással, megtanulja szeretni önmagát.
Ha a gyermek együtt él az elfogadással, megtanul szeretetre lelni a világban.
 Ha a gyermek együtt él az elismeréssel, megtanulja, hogy céljai legyenek.

Ha a gyermek együtt él az önzetlenséggel, megtanulja a nagylelkűséget.
Ha a gyermek együtt él az őszinteséggel és méltányossággal, megtanulja az igazságot és jogszerűséget.
Ha a gyermek együtt él a biztonsággal, megtanul hinni magában és környezetében.

Ha a gyermek együtt él a barátságossággal, megtanulja, hogy a világ olyan hely, ahol jó élni.

Ha a gyermek együtt él a nyugodt derűvel, megtanulja, hogyan találjon lelki békét.

Vajon a mi gyermekeink mivel élnek együtt?"

(Dorothy L. Nolte: A gyermek abból tanul, amit lát)

És vajon mi, mivel élünk együtt?

**************

Volt egy érdekes dokumentumfilm, hogy a gyermekkori anyai szeretet mennyire megalapozza további sorsunk.
Kitartóbbak, bízóbbak, önállóbbak lettek az emberek, akiket anyai védőszárny dajkált, addig, amíg kellett.
Ráadásul bizonyos DNS receptorok is bekapcsolt állapotba kerültek, ami azt is jelenti, hogy a törődés "átírja" a DNS-ed, a belédkódolt sorsod.
Érdekes film volt.

2013. november 6., szerda

Függő és független változók

A napokban a börtönlétről Hesna interjúját néztük (akit érdekel a sorspszichológia és a "jobbá szeretnék válni" kérdésköre, annak link alul és jobb oldalon felül), ahogy is a film végére kiderül, hogy a fenegyerek is érez és képes MÁSképpen látni, érezni és gondolkodni, VÁLTOZNI, fejlődni!, de ehhez egy óriási törés kell...,
és közben a beszélgetéseink is efelé indulnak, és ide torkolltak:

Változni muszáj?

Nem. A változás jön. Kapjuk. Állandó társunk. Egyetlen állandó ebben a körforgásban az önmagunkban megbújó hit, bizalom, becsület és az elfogadó szeretet, amiket ezek a változások érlelnek meg és fednek fel bennünk.
Mert...
Valahol minden változás a lét kérdéseit feszegeti, miért is élünk? Hogyan is kellene éljünk?

Miért kaptam én ezt a küzdelmes sorsot?
Büszke és elégedett mikor lehetek végre magam felé? Hogyan közvetítsem magam Mások felé?

Hogyan éljem túl a gödröket?
Ugyan már miért kéne változzak?

De vajon elkerülhetjük a változásokat? Magunk tényleg nem változ(tat)hatunk?

És igazán csak egy kérdés marad:

Milyen típusú ember az, aki nemcsak hogy rugalmasabban éli meg ezeket a változásokat, de még előnyére is fordítja?



Tisztelem az útkeresőket. Sok ismerős életét, csalódásait, örömeit van szerencsém követnem.

Eddigi tapasztalataim rendeztem, a merítésem minden korosztályt érint, nők-férfiak, tinilányok, tinifiúk, éltes bölcsek, naivák, anorexiások és molettek, megcsaltak és megcsalók, kóros beleszarók és kortalan reménykedők... rengeteg  típus.
Semmiképp nem általánosítanék, és csakis a tapasztalataim szubjektív szemüvegen keresztül mondhatom el azt, amiket másokról tanultam, és a tényeket, amik a számok tükrében mégis túlságosan is mindennapiak, túl gyakoriak, érdemes hát pár szóban összefoglalni rengeteg beszélgetésem. Magamnak? Talán ez most nemcsak magamnak.

10 emberből kb. 4-5 van, akit egy változás elindít keresgélésre, hogyan is történt ez velem, miért épp velem, miért épp így... és a maradék  5-6  marad a meglehetősen szürke, rossz, fájó, vacak, unalmas, magányos  semmiben, mert ugye az még mindig kényelmesebb, az ismeretlentől meg óckodunk is, vagy egyszerűen fel sem ismerjük, hogy az élet erős marka húzza pár szálra fogyatkozott hajunk vagy kényszerít térdre, igen, a rosszabbikra! :  hé, pupák, nincs tovább...

Nem lépsz? Nem döntesz? Nem választasz?
Nincs gond. Majd lép helyetted az élet. Változik körülötted. Benned.
 


Változás. Kényelmetlen. Mi több, kellemetlen és felborít mindent. Ráadásul nem elég, hogy rossz pillanatban zuttyan a nyakunkba, de még a hátunkon is dermesztő, undorító sár folydogál és még a brand new, trendy vagy kitaposott, egyetlen pár cipőnkbe is befolyik. Rideg, koszos, ismeretlen katyvasz. Kellene a fenének.
Mégis jön. Miért?

Jobbára önellátóak vagyunk abban is, hogy a szemünk, fülünk befogjuk, és a köveinket amiket az utunkra hordott egy-két előző viharunk, a magunk kicsiny kezével, fáradságosan, de elhordjunk. Az élet elvágtat mellettünk és mi hajlamosak vagyunk bennragadni, mert ott ismert, relatíve tisztaság (értsd: a magad káosza) és némi meleg van.

Bízunk, aggódunk, remélünk, nem küzdünk, ellene küzdünk... de minek?

10 emberből 4-5-en kezdik keresni az okokat, még akkor is csak ennyien, ha relatíve az élete alapjai dőltek romba...
...
és ebből már csak 2-3 marad, mert  ismét gyérül a sor, amikor az ÖN- (és MÁS)vizsgálatban  kicsit jobban megmártózva páran ér(t)etlenek maradnak, vagy egyszerűen csak elmenekülnek, és ebből a 2-3-ból is csak kb. 1 marad, aki mer önmegvalósítani, meri elfogadni a sötét oldalát, a gyávaságát, a gyengeségét, és már ki meri mondani a véleményét, sőt, úgy tudja kimondani és akkor, amikor szükséges és fontos, és csak kimondja, hisz az igaz, az mindig fáj, és a másikban még ez óhatatlan zavaró tényező maradhat.


Hát nem túl biztató. Riasztó! Élünk, valahogy, de inkább függünk. Függünk a fóbiáinktól, a hiányainktól, az éhségünktől...

Önmegvalósítás felé haladni, no arról szó sem lehet? Tudod, ez az az  elcsépelt szó, amikor megtalálod utadon azokat a kis és nagy dolgokat, amik boldoggá tesznek és boldogulni is tudsz majd, nem másokba belelépve vagy nem más elvárása szerint megélve életed.

Hogy mit mondok magamnak, magamban és hangosan:


.. nem a "bízva bízz" és a (küzdve) "küzdj" a lényeg, mert hiába bízol, ha közben fogalmad sincs ki vagy és hogyan álmodj úgy, hogy a céljaid két lépésnyire legyenek az álmaidtól, és közben a boldogság, a siker, az elégedettség, a szerelem nagyon messze elkerül...

hiába küzdesz, reménykedsz, ha a semmiért csinálod, ha hazugságokban hiszel, és ámítod magad, és csukott szemmel, aggyal, szívvel és füllel mész előre, ami gyakorlatilag hátraszaltó, és a zuhanórepülést soha nem tudod megállítani és átfordítani...

hiába a változások, amiktől megértenél dolgokat, próbálgathatnád a határaidat, szárnyaidat, gyökereidet még mélyebben tisztelhetnél, ha mégis jobban érzed magad a padlón sőt béleled a gödröd,

hiába kezdted el, ha visszarettensz, mintha félnél, hogy a végén magunkkal kellene szembetalálkozni egy másik emberben egy másik ablakban, egy másik ember szeme és lelke tükrében, egy másik szem ablakában... és rettegve vagy lenézően mondod: az NEM én vagyok, higgyétek el!,

hiába, ha mindig a pénz lesz a kifogás, és ugye valljuk be, a pénz azért nagy úr , pedig a pénz CSAK eszköz, akkor se akarjuk=tudjuk még átmenetileg se pár lyukkal beljebb kapcsolni az övünket vagy épp adni annak, aki szűkebben kapja-méri. A pénz és a tárgyak sosem lesznek olyan nagy kincsek, mint az időd, az időm, amit adhatunk egymásnak.

Nem azt mondom, hogy nem kell hinned, remélned, tenned, küzdened, SŐT!, hanem hogy tudd miért és kiért teszed ezt, és ne CSAK a másikért, de mégis, másért IS.

Nem a folytonos harc és küzdés (panasz és/vagy morgás) az élet, mert ha igen, akkor nagyon eltévedtél, sokkal nagyobb és nehezebb dolog nem világmegváltó, de hétköznapi hősként JÓL élni, tenni, az álmaiddal elégedettnek lenni, és be/átkalibrálni tudni - a változások és ismeretlenek függvényében.


Mert bizony te magad leszel majd a független változó, aki büszke magára, a szerelmére, a gyerekeire, aki elfogadja, megérti a szülei hibáit, erényeit, a másik ember másik életét, és képes megtenni a lépést önmaga felfedezése felé, hogy ne zárkózzon többet és szívesebben hamis biztonságba, aki bátran fel meri vállalni érzéseit, gondolatait, terveit, aki azt teszi és mondja, amit gondol, hogy bevonzza a függő változót, a nagy Őt, a Csúcsmelót (a hivatást), az otthont: a házat, ahol a szeretet lakik.

Függő? Függő! Ugyanis tőle függ, hogy vevő-e lesz-e  az adód-ra! Adó és vevő! Ok és okozat! Hatás és reakció!


Azt mondom: higgy, de tudd miben és kiben, és leld meg idővel, hogy miért,
azt mondom: bízz, de ne naivan, körül sem járva/nézve, bedugott füllel, vagy sültgalambra várva, tégy is, adj is, amit meg tudsz tenni,
azt mondom: ne csak azt nézd, te mit tettél be egy kapcsolatba, és ne csak azt nézd, hogy a másik mit nem tett meg,

hanem azt is mondom, hogy igenis várd ki a pillanatot, lásd meg és akkor ragadd meg,
légy kitartó, és türelmes, tudd ki vagy, mit akarsz, mi az ami blokkol, mi az, ami lehúz, mi az, ami éltet, mi az, ami sikerélményt ad és mit adhatsz másoknak.
azt mondom, hidd, tudd, és érezd, hogy ez kétségtelenül a te utad.

Pont ennyi.
Pont.
Ennyi.


És te mit mondasz?
Bentragadsz a pillanatban vagy megragadod azt?
Álmodsz és teszel-e nem görcsösen, magadért, hogy majd jöhessen az, akinek helye van az életedben, mert már Ő is úgy érzi és  gondolja?

Nincs időd rá?

Milyen igaz!

Na, majd 3 év múlva vissszatérünk rá... :-)