2013. október 8., kedd

Polcz Alaine



Polcz Alaine azon kevés író egyike, akinek elhiszi az olvasó, hogy a belső béke minden küzdelmen túl megvalósítható,és hogy a másik ember elfogadása és a spirituális megértés erősebb minden szenvedésnél.


  • "A halottnak pedig helyreigazító, tükörvillantó szerepe van. Életútjának áttekintésére hív, és ezzel a továbbélőket saját életútjuk felmérésére ösztönzi." 
    Ma 91 éve született Polcz Alaine. (1922. október 7.) 2007-ben halt meg.
    "A halottnak pedig helyreigazító, tükörvillantó szerepe van. Életútjának áttekintésére hív, és ezzel a továbbélőket saját életútjuk felmérésére ösztönzi."

Ma 91 éve született Polcz Alaine. Előbb gyermekpszichológusként, később tanatológusként, a halál kutatójaként vált nemzetközi hírűvé. Írófeleségként is emlékeznek rá, pedig író volt maga is, nem is akármilyen. Az Asszony a fronton című önéletrajzi regénye nemcsak az elbeszélt történet, hanem szenvtelen stílusa miatt is megrázó. Ő volt az első, aki meg merte írni annak a 2-300 ezer magyar nőnek a sorsát, köztük a saját magáét, akiket a világháborúban a szovjet katonák megerőszakoltak. Őt például több tucatszor. 22 éves volt, majdnem belehalt. Regényében leírja azt is, hogyan próbálta elmesélni utóbb a szüleinek, mi történt vele, és miért hallgatott aztán mégis:


„Persze, anyám sírt, és boldog volt, és ölelt. És én néztem és örültem neki. Örültem annak, hogy élnek, de olyan nagyon nem.
Olyan nagyon semminek se örültem, és olyan nagyon semmiben sem hittem. A betegséget, ami miatt aztán sohase szülhettem, már magamban hurcoltam, és nem tudtam, hogy van-e szifiliszem vagy nincs? Gyanakodtam, hogy erősen fertőzhetek, és nem kívántam senkit megfertőzni.
Ültünk az asztalnál, a kis kolbászt, amit eddig rejtegettem, nem is vettem elő. Itt nevetségesnek tűnt. Nyelv volt paradicsomszósszal. Ámultan néztem és csendesen ettem. – Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. – Nálatok is? – kérdezte anyám. – Igen – mondtam –, nálunk is. – De téged nem vittek el? – kérdezte anyám. – De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad?
– Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek.
Erre valaki könnyedén és tréfásan kérdezte: sokan? – Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább. – És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám. – Nálunk is – mondtam én. – Te csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám. – De igen – feleltem én. – Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám. – Mindenféle – mondtam én, és ettem tovább.
Aztán más dolgokról beszélgettünk. Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik! Ránéztem: anyukám, ez igaz! – Anyám sírni kezdett és megölelt. Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket.
Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.”

@[614474854:2048:Nyáry Krisztián]Előbb gyermekpszichológusként, később tanatológusként, a halál kutatójaként vált nemzetközi hírűvé. Írófeleségként is emlékeznek rá, pedig író volt maga is, nem is akármilyen. 
    Az Asszony a fronton című önéletrajzi regénye nemcsak az elbeszélt történet, hanem szenvtelen stílusa miatt is megrázó. Ő volt az első, aki meg merte írni annak a 2-300 ezer magyar nőnek a sorsát, köztük a saját magáét, akiket a világháborúban a szovjet katonák megerőszakoltak. Őt például több tucatszor. 22 éves volt, majdnem belehalt. 

    Regényében leírja azt is, hogyan próbálta elmesélni utóbb a szüleinek, mi történt vele, és miért hallgatott aztán mégis: „Persze, anyám sírt, és boldog volt, és ölelt. És én néztem és örültem neki. Örültem annak, hogy élnek, de olyan nagyon nem. Olyan nagyon semminek se örültem, és olyan nagyon semmiben sem hittem. A betegséget, ami miatt aztán sohase szülhettem, már magamban hurcoltam, és nem tudtam, hogy van-e szifiliszem vagy nincs? Gyanakodtam, hogy erősen fertőzhetek, és nem kívántam senkit megfertőzni. Ültünk az asztalnál, a kis kolbászt, amit eddig rejtegettem, nem is vettem elő. Itt nevetségesnek tűnt. Nyelv volt paradicsomszósszal. Ámultan néztem és csendesen ettem. – Mondták, hogy az oroszok erőszakoskodtak a nőkkel. – Nálatok is? – kérdezte anyám. – Igen – mondtam –, nálunk is. – De téged nem vittek el? – kérdezte anyám. – De igen, mindenkit – mondtam, és ettem tovább. Anyám kicsit rám nézett, és azt mondta csodálkozva: de miért hagytad magad? – Mert ütöttek – mondtam, és ettem tovább. Az egész kérdést nem éreztem sem fontosnak, sem érdekesnek. Erre valaki könnyedén és tréfásan kérdezte: sokan? – Nem tudtam megszámolni – mondtam, és ettem tovább. – És képzeld el, tetű is volt a pincében – mondta anyám. – Nálunk is – mondtam én. – Te csak nem lettél tetves? – kérdezte anyám. – De igen – feleltem én. – Hajtetűtök volt? – kérdezte anyám. – Mindenféle – mondtam én, és ettem tovább. Aztán más dolgokról beszélgettünk. Anyám vacsora után félrehívott, és azt mondta: kislányom, ilyen csúnya vicceket ne csinálj, még elhiszik! Ránéztem: anyukám, ez igaz! – Anyám sírni kezdett és megölelt. Akkor azt mondtam: anyukám, mondtam, hogy mindenkit elvittek, hogy minden nőt megerőszakoltak! Azt mondtátok, itt is elvitték a nőket. Igen, de csak azokat, akik kurvák. És te nem vagy olyan – mondta anyám. Aztán rám borult és könyörgött: kislányom, mondd, hogy nem igaz! – Jó – mondtam –, nem igaz, csak úgy vittek el, betegeket ápolni.” (Nyáry Krisztián)

3 megjegyzés:

márti írta...

http://www.scribd.com/doc/76317057/Polcz-Alaine-Asszony-a-Fronton

(1991) Asszony a fronton - 80 oldal

Polcz Alaine regénye megrázóan tárgyilagos vallomás a szerző két meghatározó élményéről: a második világháború utolsó évéről és első házassága kudarcáról. A visszaemlékezés erejét és hitelességét a kegyetlenségig pontos őszinteség adja. A pályaválasztást, családi életet, lakhelyet, életformát alapjaiban felforgató események után évtizedekkel a szerző számot vet mindazzal, ami történt. Bár igen fájdalmas emlékeket idéz fel az éhezéstől a menekülésen át a haldoklásig, az olvasót mégsem a rettenet nyűgözi le, hanem az objektív önvizsgálat gondolati tisztasága, és az a higgadtság, amellyel Polcz Alaine saját szenvedésein és érzésein felülemelkedve döbbenetes meggyőző erővel jut el a mélyebb, a személyesnél átfogóbb megértésig. Ahogy a cím is jelzi: az alig húszéves fiatalasszony számára a két fő probléma az asszonnyá válás és a háború túlélése. A történet két szála csaknem együtt kezdődik és ér véget. A házasságkötés után nem sokkal éri el a háború Kolozsvárt, ezért a fiatal pár Magyarországra, Csákvárra menekül a férj édesanyjához. Itt az orosz és a német front négyszer vonul végig rajtuk, végül a felszabadulás idejére elsodródnak egymás mellől. Az is döbbenetes, amilyen nyíltsággal ír Polcz Alaine nemcsak házasságának nehézségeiről, saját naivitásáról, férje szerelmének hiányáról, hanem a háborús borzalmakról is. De ennél is megrendítőbb, ahogy saját élményeivel egyenértékűként mérlegeli a másik -az őt megcsaló férj, az őt megerőszakoló orosz katona, a barátait meggyilkoló német hadsereg és mindenki más - lehetséges nézőpontját, indokait. Eközben tudatosítja, hogy a háborús áldozatok és saját halálközeli élménye vezették el a haldoklókkal pszichológusként végzett munkájához. A háborúkényszerítette arra is, hogy Budapestre költözzön, ahol Mészöllyel kötött házassága, személyes és szakmai élete úgy teljesedett ki, ahogy az első férjével, Kolozsváron lehetetlen lett volna. Polcz Alaine azon kevés író egyike, akinek elhiszi az olvasó, hogy a belső béke minden küzdelmen túl megvalósítható,és hogy a másik ember elfogadása és a spirituális megértés erősebb minden szenvedésnél.

Jekler Iren írta...

Magam is nagy tisztelője vagyok az írónőnek, és ezen belül az embernek.Az "Asszony a fronton" c. könyvét kétszer is elolvastam, nagy lelki kínok között, azért, mert elsőre hihetetlennek tűnt, hogy azt olvastam benne, amit. A többi könyve is meghatározó számomra, ő a tökéletes példakép.

márti írta...

Örülök, hogy neked is fontos!

Pontosan így érzem én is. Örülök, hogy megtaláltam a könyvét, kész vagyok már rá elolvasni, úgy gondolom.
Mert már annyiszor szembejött velem. már annyiszor el akartam olvasni, de ugye a halál nagy tabutéma és az ember nehezen szánja rá magát.

Ha valaki tud segíteni gyógyíthatatlan gyerekeken, vagy beteg idős embereken, netán a gyászolóknak, azt csak is azért tudja megtenni, mert annyi borzalmon ment át és mégis azt kutatta a másikban és a rossz tettekben, hogy miért és valahogy mindig túlélte.

Talán az ő útja is a dolgok hátterének, okainak megértésen keresztül vezet. Mert az enyém igen. Nekem úgy könnyebb.

És tudom, nem kell mindent megérteni. De hiszem, hogy a saját életemben ez fontos, és ami nyomaszt és szembejön folyton, azt igyekszem kideríteni, megfejteni.
Ha nem teszem, az idő kényszerít térdre.
Nem biztos, hogy jobb.

Majd elolvasom a többi könyvét is.

Köszönöm a gondolataidat!