2013. október 15., kedd

Fogad(al)om - online-kuckó

Ahogyan bánsz másokkal és magaddal.

Ha naponta tízszer nem úszik elém, vagy épp nem botlom bele a témába, talán nem is gondolkodtatna el az üzenet:

"FOGADJ el olyannak, amilyen vagyok."

Hát ezzel van az én bajom.

Miért kéne szeretni régi ismerősünket, barátunkat olyannak, amilyenné változott? Hisz maga sem tudja, melyik tettével csapja agyon a szavait, csap be másokat, de legfőkébb önmagát.

Maga az ember, ott belül sose változik, csak az (ál)arcai!

Változz meg, mondják. Könyörgöm, ez tudod mit jelent? Soha ne hazudj, senkinek se. Mindig azt tedd és mondd, amit gondolsz!
Az ember, mint olyan, pedig különösen utál a saját erejéből változtatni a szokásain.
A jellemén. Reakcióin. Hozzáállásán. Nézőpontján. Rugalmatlanságán.

Mert ezen viszont lehet!

Igaz...
Nagyon nem egyszerű. Mert bizony őszintének kell maradnunk, és/de azt is tudnunk kell, kire mennyi tartozik a sztoriból. És igen, ez is csapda. Felét lehagyjuk, az nem érdekes, vagy az nem publikus..., és épp itt rejtőzik az ördögöcske. Az elhallgatott, fontosnak és lényegesnek nem tartott részletekben.

Mégis az ilyen embernek melyik arcát szeressem, fogadjam el?

Udvariasnak nem úgy kell lennünk, hogy nem igazán mondunk igazat... csak mert így lettünk nevelve és nem akarunk másokat megbántani.

Igaz, ez így már egy külön tudomány.
Jó hír, ez is tanulható, mint az optimizmus.

Elfogadlak olyannak, amilyen vagy, ha valóban mered magad megmutatni.
És igen, ez már valóban nagy munka.

(Kép: Két dolog határoz meg téged: A türelem, mikor nincs semmid, és a bánásmód másokkal, amikor megvan mindened.)

*******************

"Majdnem lehetetlen ezt a feladatot jól csinálni."
Majdnem... milyen szerencse, hogy csak majdnem.
... és amiért így merünk élni, eleinte semmi sem úgy sikerül, ahogy várnánk.

Kirúgnak az állásunkból, elhagynak a barátaink, nekünk lesz elegünk a párunkból, egészségünk fogytán, ezer olyan dolog, ami a földi világban komoly kín.

És ha ilyenkor feladjuk, akkor végünk. Akkor sosem találjuk meg azt az önmagunk, ami a magányos percekből kivezet, a padlóról felállít és új dimenziókat mutat.
Sosem tudunk (IGAZÁN és valóban) segíteni másokon, ha önmagunkon sem tudunk.
Akkor mindig csak a másoknak való megfelelés lesz az első és soha nem merünk kitörni onnan, ahova JÓ akarattal, JÓ emberek beszorítottak.

Feladhatjuk a függetlenségünk, a szabadságunk, de önmagunk, a lelkünk, soha!
Lehetünk másra tekintettel, de nem lehetünk mindenkinek jó és kedves.
Sosem tudunk mindenki kedvére tenni, így hát magunkhoz nem ártana jónak lenni.
Békét kötni azzal az eggyel, ott belül, aki halálunk pillanatában velünk marad.

Ez de nehéz, jaj de nehéz, de hosszú.


*****
Az öntudatos nő is csak tudatos, ha nem engedi magát béklyókba szorítani - lélekben.
Az a béka az mindenki életében ott van.

Van, amelyiket le kell nyelni.
Van, amelyiket félünk, de mégis meg kell csókolni.
S van, amellyel csak békét kell kötni.

"Csak nehéz különbséget tenni közöttük néha, mert a békák olyan egyformák!"

S akiben béke van, s nincs béka....

"Na, ettől állok én még messze!
Sajnos! De igyekszem! "

******
"Minden csak gondolat.
Ha elhiszem, hogy nehéz, hosszú, stb. akkor az is lesz.
Jó kis békulás ez.
Néha útálom, néha szeretem, néha meg csak röhögök az egészen. :D
Jó volt olvasgatni titeket. :*
ölelés nektek."
 

Valóban. Minden relatív.

Az elengedés, a magadat elfogadás soha nem könnyű és rövid munka.
Arra valahol meg kell érni, hogy melyik békát köpöm ki és melyiket csókolom meg.
Ez az idő mindenkinek más tartamú, más érzelmekkel, tapasztalásokkal telített és mivel minden relatív, ez kívülről nézve lehet rövid, de belülről bizony nagyon is hosszú. Vagy épp fordítva. Más azt látja, mit töprengesz már, közben már teljesen más dolgokat él meg a másik, és az összefüggéseit találja meg.
És ez nem hit kérdése. Felismerés és megértés kérdése.

A gondolatokkal pedig ilyen szinten semmi baj sincs. Jó gondolatok, ha meghozzák az eredményt.
:-))

De hát ezt már lassan mind megjártuk.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ugye?
stali

márti írta...

Ugye!

boróka írta...

Majdnem lehetetlen ezt a feladatot jól csinálni.
A helyes arányok megtalálásában lehet a megoldás kulcsa.

márti írta...

Majdnem... milyen szerencse, hogy csak majdnem.

Tudod miért?
Mert nincsenek arányok, ez bizony kő kövön fekete-fehér:

csak ÉN
CSAK én

ne értsd félre

... és amiért így merünk élni, eleinte semmi sem úgy sikerül, ahogy várnánk.

Kirúgnak az állásunkból, elhagynak a barátaink, egészségünk fogytán, ezer olyan dolog, ami a földi világban komoly kín.

És ha ilyenkor feladjuk, akkor végünk. Akkor sosem találjuk meg azt az önmagunk, ami a magányos percekből kivezet, a padlóról felállít és új dimenziókat mutat.

Sosem tudunk (IGAZÁN és valóban) segíteni másokon, ha önmagunkon sem tudunk.

Akkor mindig csak a másoknak való megfelelés lesz az első és soha nem merünk kitörni onnan, ahova JÓ akarattal, JÓ emberek beszorítottak.

Feladhatjuk a függetlenségünk, a szabadságunk, de önmagunk, a lelkünk, soha!

Lehetünk másra tekintettel, de nem lehetünk mindenkinek jó és kedves.

Sosem tudunk mindenki kedvére tenni, így hát magunkhoz nem ártana jónak lenni.

Békét kötni azzal az eggyel, ott belül, aki halálunk pillanatában velünk marad.

Ez de nehéz, jaj de nehéz, de hosszú.

Névtelen írta...

Hja, a pokolba vezető út.
Van, aki ebben is önellátó.
stali

Valley írta...

Válaszod borókának... tökéletes

márti írta...

Közben meg magamról írtam... tán magamnak ... :-))