2013. szeptember 6., péntek

Csukd be a szemed s álmodj sötét fellegeidre kék eget! :-)


Vajon te hogyan éled meg az öregedést, az utolsó napok, hetek, évek magányát szépnek vagy borzasztónak véled? Mennyire érted meg?

Vajon ha többedszerre olvassuk az alábbi novellákat, barátságosabbnak tűnik-e az elmúlás, vagy még inkább menekülnénk saját magunk elől is?

Számtalan kishalál keresztezi utunk, s eszmék, mik fortélyos félelemben tartanak minket kisembereket.

Hagyjuk?

Vajon eljutunk e az utolsó előtti pillanatban odáig, hogy nem az az igazi kérdés, van-e élet a halál után, hanem hogy van-e élet a halál előtt.
Hogy tényleg éltünk-e szívünk szerint, szívünk melegével, elménk józan tisztaságával, s bolondságainkat sírva, majd vidáman viselni. Vajon mikor érünk meg arra, hogy semmit nem vihetünk magaddal, csak az emlékeinket, mik jövőnket alakító múltunk, vagyis a jelenünk. Emlékeink, s benne lelkünk, önmagunk. S jövőnk, ha hagytunk valamit örökségként - szívekben...

Ne, ne nekem válaszolj. Ezt egyszer neked is meg kell tudnod válaszolni. Természetesen nem most. És nem itt.

Rengeteg mindent kaptam ingyen, valamit vissza is szeretnék juttatni.


2 megjegyzés:

Névtelen írta...

Furcsa. Mintha választ kaptam volna valamikor régen. Amikor ott volt a kérdés, amit már akkor sem kérdésnek éltem meg. Lekerülök-e élve a műtőasztalról? Ott, akkor ezt nem éreztem gondnak. Mégis, praktikus okokból a hogyan tovább-ra adtam választ. Azóta meg nem foglalkoztat a gondolat. Még ennyire sem.
Az élet VAN, és ennek része az elmúlás is. Igyekszem folyamatosan lélegezni, igyekszem ezt nem abbahagyni. A többi nem az én dolgom.
stali

márti írta...

Igen, én is "túlestem" a holtponton. Attól még nem mondom azt, hogy nem félek tőle, de máshogy gondolok rá.

Semmiképp nem úgy, hogy vége.
Csak valaminek vége. S kaput nyit egy újnak.

Ilyenkor lelassul, megáll az idő. Pont olyan, mint a szerelem. Örökké válik a pillanat.

Ha egyszer is mondták valakinek, hogy aludj a karomban, ha egyszer is mosolyogtak őszintén rád, ha egyszer is kaptál őszinte baráti vagy szerelemmel teli ölelést, már nem volt hiába élni.

Köszönöm, hogy megosztottad velem.