2013. augusztus 2., péntek

depikór

Mindig elszomorodom, ha valaki ki is mondja, hogy depressziós. Magam tudom, mekkora kitartó, türelmes és következetes munka kijönni belőle. Máshogy látni, vélni a körülöttem és bennem lévőt. Egyedül is megtanulni lenni. TÖK egyedül.


A magány lehet betegítő (depresszióba hajtó: valahol olyasmi, mint a meg-nem-értés - én másokat, ők engem -, vagyis a kiutat nem lelő állapot, szeretetéhség, kishitűség, jóféle önszeretethiány, magam meg-nem-értése, elfogadása) és lehet gyógyító, de csak akkor, ha megtanulunk belőle "EGYEDÜL-lenni"-t csinálni. Magunkban fellelni pár jó dolgot. Méltóságot, tartást, önbecsületet, önbizalmat összeszedni. Van. Melós. De akkor magadból ki tudod zárni az ostobákat, még ha össze is vagy velük zárva.

Néha kell csak úgy lazítani, örömködni. Valami újra vágyni. Újat csinálni jó! A jó dolgok sokszor ingyen vannak.Az igaz barátságok nagy kincsek!


Ahogy a depresszió megfertőzte apám, nővérem, férjem, szerelmem, Márti barátnőm, Timi barátnőm, netes barátaimból is párat, csoda, hogy bírom. Egy túrót bírom. Elszomorít a tehetetlenség. A betegség ugyanis maga a befogadásra képtelenség, és mégis a megértenivágyás. Vagyis a macska a farkába harap és körbejár.

Hinnem kell bennük. Másom nincs. És hogy megmaradjak és adni tudjak, magamat menteni. Tőlük. Vajon ez az a 3 lépés, az a bizonyos 3 lépésről szeretni?

A depresszió náluk kiúttalanság, mély szomorúság, oka főleg a pénz és munkahelyi stressz, magánéleti válság, önismerethiány, túlzott önérzet, ami ugyan nem enged a birkává avanzsálni kívánó népbutításoknak, de nem is engedi be a gyógyítást. Nem a gyógyszereket! Se apám, se a nővérem, se senkim nem gyógyult meg tőle.

A bátorító szavakat, a szótlan, a minden napi ölelést. Csak a kölcsönös szeretet az, ami átvészelheti a nehéz időszakokat. De senki nem segíthet azon, hogy ne nézz szembe a démonaiddal. Hogy úgy szállj szembe velük, hogy időben meg tudj állni, még mielőtt halálba taposol egy másikat vagy önmagad. Mire minden fajta emberrel körülötted megtalálod a hangot, addigra magaddal is meg fogod. De ezt egyiküknek se mondhatom, lévén az békés harcos alázatát megtanulni ebben a világban szinte lehetetlen.  Szerencse, hogy csak szinte.

Verset keresek, igazi költőktől, de nem olyant, ami ücsörög a harsány önsajnálatban, hanem olyan, ami útmutató. Gondolod találok?

Bele kell pörögniük? Koppanniuk kell?

Igen. Az, aki elég bátor ahhoz, hogy az örvényben a tenger aljára leérjen, az ki és fel tud úszni. DE csak, ha hagyja magát a káosz utáni semmiben lebegni. Levegő nélkül! Kínlódásunk nem észrevenni, csak hagyni, hogy a Víz ereje fellebegtessen minket! A természet bölcs. Elveszi a levegőd, és azt mondja, küzdj. Higgy. (Kérj, fogadj.) És akkor kapsz.

Mint amikor A számkivetettben (Zemekis-film) Tom Hanks a labdájához beszél a lehetetlenbe vetett hitét erősítve. Hogy ne adja fel, pedig nincs kiút. Mikor már azt gondolod,  nincs mit lejjebb adni, akkor jössz rá, hogy dehogy nincs! Mikor újra és újra elkezded csinálni, amit az életösztöneid súgnak.

Mikor a labda elveszik a habokban, UTÁNA megy, kimenti. Ezzel magát menti. Ügyes. Pedig pont ellenkezőnek vélheted, jó nagy hülyeségnek.  Pedig csak hitt valamiben. És bízott magában. Hallgatott magára, ne add fel.

A szeretet pótszerei... a stressz ellenszerei? Csak átmenetileg. Érzed te is. Mind csak megbénít téged. Ha felismered miben kell változnod, vagy min kell változtatnod, és nem teszed meg, saját magad köpöd le. Ha nem fogadod el, azt, amire már vagy még nincs ráhatásod, ami csak rágcsál, vagy eltemetni készül,  akkor elevenen szétrágod magad.

Hogy is van a bölcs mondás? Istenem, add, hogy megváltoztassam a megváltoztathatót, elfogadjam a megváltoztathatatlant és add, hogy felismerjem, hogy melyik is a kettő közül. A velem történtek és azokra adott reakcióim megértése nagy kulcs a fájók elengedésére.

Ez van. A szemem előtt menetelnek a piába, az önkínzásokba, a magányba, a semmi örvényébe. Nem tudnak beszélni az érzéseikről. Valójában felismerni is nehéz. Óhatatlan csapják be magukat, védik a kicsi megmaradt lelküket és támadják a velük valóban törődnivágyót.

A depresszió a kishalálok 4. állomása. A tagadás, düh és alkudozás után. Elfogadásba fog torkollni. Tőled is függ, hogy ez mennyi idő. Erre meg kell érni.

És ez az érési folyamat mindenkinél más. Tiszteletben kell tartanom. Türelemmel. Közben csinálni azt, ami flowban tart. Mozgásban, áramlásban, öleléshullámban. Változásban: Életben tart.

Csaka  változás szelei fújnak. Nem az okos, nem a ravasz, nem a szép éli túl, hanem a rugalmas, a megváltozott helyzethez, körülményekhez alkalmazkodni tudó.

Még bírom. De kérdés, meddig. Most épp mindegyiket messziről, de figyelem.

Egy emberért mindent, egy helyzetét semmit. Nagy szerencse, hogy a munka most ébren tart. Hogy van munka. Hogy van ivóvizem fizikailag és átvitt értelemben is.
A haszontalanság érzése a legrosszabb érzések egyike. Hasonló a szégyenhez.


Annyira szeretném
sebeid bekötözni
a földet körbeölelni
de csak sötétebb lesz
mit  fellelek

2 megjegyzés:

stali írta...

Mindenki végigjárja az útját. A sajátját. És csak akkor tanul a más kárán, ha már a magáén is tud.
Addig tán nem is lát, nem is hall. Azt nem mondom, hogy nem is beszél!

orbigabi írta...

"Annyira szeretném
sebeid bekötözni"