2013. július 2., kedd

Sajnálom - a függőségről

Rosszabb a helyzet, mint aminek látszott. Nem olyan őszinte ő, mint hiszi magáról. Alkoholista, gyógyszerre iszik (hosszabb időszakokon keresztül), nikotinfüggő. Maga még mindig tagadja belül (neki ez jár, ő ilyen), habár kimondja e szavakat.

Az orvosa szerint 2 év kellene ahhoz, hogy minden kimenjen belőle. 2 tiszta év. És kórház. Csend, pihenés. Alkotás. Alkalmazkodás. Alázat.

Azt mondjuk tudunk szeretni, holott csak azt akarjuk, minket szeressenek!!! És ezért az egy érzésért mindent odadob vagy romba dönt az ember...

"A szeretet melegség. Vágyom rá. A szeretet elengedés. Nem tudom megtenni." - mondja.
***


... és akkor 5-kor, mikor együtt tanultuk volna, addigra bekómált, már nagyon kevéstől, meg hát nyugtatóra, és mikor később hívott, hogy de találkozzunk, mert a pénz az kellene, már tényleg elsiklott bennem minden homály és szemrebbenés nélkül tudtam mondani, egy szóval. NEM adok.

Nem azt mondtam, hogy nem tudok adni, nem azt mondtam, hogy nem kéne, azt mondtam, hogy nem adok.

Ő a legeslegjobb barátnőm, a testvérem, a mindenem és nem segíthetek rajta, mert ő csak pénzt akar már? Az ékszerei, a karikagyűrűje a zaciban.


És akkor itt van valaminek a vége.
****

2012.12.02.

mennyit veszekedtem vele, mennyire utált...

3 HÓNAPJA TISZTA!!!!!

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Nem, nincsen vége.
Sem benne, sem benned.
Fogalmam sincs, milyen megrázkódtatásnak kell jönnie, hogy akarjon kijönni ebből. Hogy merje felvállalni, hogy nem a körülmények lökték el önmagától. Hogy a tehetsége VAN, és azzal kell élnie. Nem pótszerekkel és nem takarókkal, melyek alatt talán még az eddigieknél is intenzívebben fázik.
Segíteni pedig tényleg nem lehet. Messziről óvni, s ha kell, a kezünket adni - de csak azt!, hogy segítsen kikapaszkodni. Vagy egy vállat, ahol sírhat kedvére. Ha tud. Mert az átkozódás nem azonos a sírással. Még a dacos elfordulás sem hoz megoldást.
stali

márti írta...

A váll megmarad továbbra is. Természetesen. Nem így gondoltam, hogy itt a vége.

Hanem hogy hagyjam, akármennyire sír belül a lelkem és ordít magamban, látva, hova lett tehetséges csodaapám, és többek, akik közel állnak hozzám!!!

Látom, hogy hova tart, és hagyom!
Ugye akkor most sírhatok befelé.

És egy imát még megér, hogy a saját útjára megérjen. Rátérjen. Magának megtérjen.

:-(

stali írta...

Akár még segítséget is adhat az ima. Ha tud róla, ha nem.
Mert ezt tudod adni, neki, érte.